A sorozat további részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész 

Rengeteg játékos megfordult a csapat háza táján ebben az évtizedben, a saját nevelésűek mellett rengeteg igazolt focistát is fel tud mutatni a csapat. Mi kiválasztottuk az öt legjobbat és legrosszabbat közülük. 

A legjobb igazolások

Marc-Anrdé ter Stegen 

Nos, nézzük először a száraz tényeket, avagy a számadatokat. 2014-ben 12 millió euróért igazolt a Borussia Mönchengladbach együttesétől a Barcelonába. Akkor a Transfermarkt információi szerint 20 millió volt az értéke, magyarra lefordítva áron alul sikerült elhappolni. Ez 2019-ben például szinte lehetetlen lenne. A német oldal szerint a piaci értéke ebben a pillanatban 90 millió euróban határozandó meg. Nem véletlen ez az óriási növekedés. 127 bajnoki mérkőzésen 54 alkalommal nem kapitulált, 115 gólt kapott, és az ugyan nincs számszerűsítve, de kismilliószor mentett meg meccseket. Rettenetes reflexeivel, kapusokhoz képest kiemelkedő labdaérzékével, passzpontosságával és néha szívrohamot okozó higgadtságával méltán védi ő a Barcelona kapuját gyakorlatilag állandó jelleggel. Egy ilyen játékos pedig egész egyszerűen nem lehet más, mint az évtized 5 legjobb igazolásának egyike.

Javier Mascherano 

2010 augusztusában a Liverpool rábólintott a Barcelona 20 milliós ajánlatára, ami az akkori piaci viszonyokhoz képest egy középmagas összeg volt. Őt is áron alul sikerült elhozni, 6 millióval kevesebb pénzért. Mi sem igazolja jobban, mennyire megérte, mint az, hogy az itt töltött 8 szezonja alatt, ha nem is mindig alapemberként, de a keret állandóan fontos tagjaként teljesített szolgálatot, a minőség pedig az évek múltával sem romlott. 26783 játékperc alatt egyetlen gólt hozott össze, büntetőből, ami önmagában igen silány adat, de emellé betesszük azt, hogy ugye az ő feladata nem is ez volt, hanem a védekezés. Amit pedig pontosan úgy látott el, ahogy kellett. Fejben mindig a meccseken volt, mindig koncentrált, a mélységi lőtt passzai minden alkalommal aranyat értek. Nem állunk távol a valóságtól, ha kijelentjük: az évtized egyik legjobb Barca-színekben játszott belső védője volt, erre a posztra pedig eddig mindenképpen a legjobb fogás.

Luis Suárez

Ő már annak az érának az igazolása volt, amelyikben elkezdtek a valós érték másfél-kétszereseivel dobálózni a klubok, hogy biztosra menjenek. 2014-ben az 52 milliós értéke helyett közel 82 millió eurót adott érte a Barca a Liverpoolnak, amivel akkor a legdrágább igazolásunk lett. Utólag persze egy Lalyos szintű csatárért nem tűnik fatálisnak ez az összeg, de azt mindenki döntse el, sír, vagy nevet ezen. Minden sorozatot figyelembe véve 260 mérkőzésen 185 gólt és 97 gólpasszt jegyez, ami 78 percenként jelent gólban való közreműködést. A képet némileg árnyalja, hogy az összjátékban kisebb hiányosságai vannak, a gyenge passzokat nem nagyon érzi. Mindent egybevetve ő olyan, mint egy mozdony. Ha megindul, akkor elemi erővel tör előre, nem nagyon lehet megállítani fájdalommentesen. Viszont a finom mozdulatok, az apró manőverek gondot jelentenek. De ő nem ezért van itt. Ő azért van itt, hogy a rá kihozott helyzeteket belője. És lehet károgni, hogy mennyit kihagy, meg mennyi elakad rajta. De a számok beszédesek. 185 gól az 185 gól. Az pedig külön tény, hogy a góljai nélkül komoly gondban lennénk, ugyanis Messi mellett ő a másik fő gólfelelős. Így minden kétséget kizáróan nevezhető az évtized egyik legnagyobb fogásának.

Jordi Alba

Ékes példája annak, hogyan kell egy játékost elküldeni egy rövid időre, hogy élvonalbeli tapasztalatokkal gazdagodjon, aztán elfogadható áron visszavásárolni, hogy a tapasztalatait nálunk kamatoztassa. 2012 nyarán 14 millió euróért vásároltuk vissza. Azóta gyakorlatilag kirobbanthatatlan a kezdőcsapatból. És nem alanyi jogon, hanem egész egyszerűen olyan teljesítményt, amit ő, más nem tesz le az asztalra a klubnál. A modern fociban a szélső bunkó nem (csak) védekezik, hanem besegít a játék minden fázisában. Ugyanúgy hátul, mint középen, vagy éppen elől. Alba pedig mióta itt van, gyakorlatilag megállás nélkül, fáradhatatlanul ingázik. A legkitűnőbb azonban mindennek ellenére a támadójátéka. Messivel egy egészen fenomenális duot alkotnak. Nagyon érzik egymást, és azt is, mikor, hova kell adni a labdát. Nem kérdés, hogy megérte érte az a pénz.

Ivan Rakitic 

Enrique egyik első igazolása volt, 18 millió euróért költözött át. Akkoriban főként az volt a feladata, hogy az egyre kevesebbet bíró Xavi helyett szálljon be. Hamar kiderült, hogy alkalmas a feladatra. Rengeteg munkát vitt a pályára, már-már tekintélyt parancsoló kezdett lenni. Aztán, ahogy fokozatosan épült be, vette át Xavitól a stafétabotot. Egyre többet dolgozott, egyre jobban, és egyre jobban érződött, hogy az a 18 millió aprópénz volt. Valverde alatt pedig még inkább. Iniesta is lassan kikerült, így Rakitic maradt az, aki a támadásban elsődlegesen segédkezett. 34 gólja, 38 gólpassza van középpályásként, ami tiszteletet parancsoló számadat. Nagyon ritka az olyan játékos, mint Rakitic. Nem balhés, nem nagyképű. Csendben dolgozik, látszik, hogy szereti amit csinál, minden energiáját beleteszi abba. 18 millió euróért. Ha van jó vétel, az ő.

A legrosszabb igazolások

Philippe Coutinho

Elképesztően nagy csalódás volt a brazil, és bár még lehet neki visszaút a csapatba, azért nem egyszerű elképzelni, hogy tudhat még jól játszani Barcelonában. Persze nemcsak övé a felelősség. Az üzlet már akkor vált nagyon kockázatossá, mikor Coutinho lett a világ második legdrágább igazolása, mindössze szerény 140 millió euróért. Ilyen ár mellett értelemszerűen óriásiak az elvárások, a klub új fő projektjeként harangozta be őt, aztán viszonylag gyorsan eljutottak oda, hogy már azt se tudják, milyen poszton akarják játszatni a brazilt. Megpróbálták a középpályán és a szélen is, mindkettő kudarcba fulladt. Nehéz utólag eldönteni, hogy ez mennyire a játékos és mennyire Valverde hibája, de a száraz tények azok, hogy csak körülményeskedés, szenvedés és ötlettelenség volt az itt töltött másfél éve, és szinte biztosan óriásit fog rajta bukni a klub. Ha semmi sem változik a jövőben, akkor talán ez a valaha volt legrosszabb üzlete a Barcának.

Douglas Pereira

Ez egyszerűen annyira érthetetlen, hogy gondolkodtunk a különdíjon. Vélhetően a barcelonai karrier a lehető legkevésbé sem a játékos hibája, mert egy ideális világban senkinek sem jutott volna eszébe leigazolni őt ehhez a csapathoz. 2014-ben fizetett érte 4 millió eurót a Barcelona a Sao Paolonak, egy jobbhátvédről beszélünk. Már a leigazolása környékén sem értette senki az üzletet, hisz a csapatnak már volt 2 játékosa a poszton ekkor, és semmi nem indokolta ezt a névtelen, annyira már nem is fiatal (24 volt ekkor) játékos leigazolását. Két év alatt 8 meccsen kőkemény 378 perc jutott neki, és ezekben a pillanatokban sem mutatott meg kicsit sem abból, hogy mit láthattak benne a fejesek. Egy BL-t legalább nyert, bár sosem lépett pályára a sorozatban a klub játékosaként. A második szezon után aztán már annyira kínos volt a helyzet, hogy inkább elkezdték kölcsönadogatni, szép sorban a Sporting, a Benfica és a Sivasspor következett, nyilván egyiknél sem sikerült maradandót alkotni. Aztán szép lassan 2019 nyarán lejárt az eredeti ötéves szerződés, és azóta valószínűleg mindkét fél próbálja elfelejteni, hogy mindez valójában megtörtént.

André Gomes

Gomest már sajnáljuk, mert a legkevésbé sem ő tehetett róla, hogy ide került. Persze a Valenciában nem volt rossz, de azért akkora durranás se, hogy a Barcelona majdnem 40 milliót fizessen ki érte. Aztán ami utána jött, arra tényleg senki sem volt felkészülve. Luis Enriquenél valami bekattant, és mindenáron megpróbálta bebizonyítani, hogy a portugál egy jó igazolás volt. Ezt úgy szerette volna megmutatni, hogy minden létező meccsen a kezdőbe rakta, Gomes viszont a kezdeti nehézségek után egyre rosszabb lett, már-már egy olyan mém, mint a United-nél Phil Jones. Kettő évet töltött itt, amikor pályán volt, ordított róla, hogy nem ide való, és a végén már saját bevallása szerint is félt kimenni az utcára, hogy nehogy megismerje valaki. A szenvedésnek az Everton vetett véget, 20 milliót (és ki tudja hány meccset) bukott rajta a Barca.

Bojan Krkic

Valószínűleg magyarázattal tartozunk, mert erre az üzletre nem valószínű, hogy sokan emlékeznek. Történt ugyanis, hogy Bojan Krkic kétszer volt a Barcelona játékosa, mi pedig a második üzletről fogunk beszélni. Merthogy olyan is volt. Bojant 2011-ben megvette a Róma a csapattól 12 millió euróért, majd később a Milan kölcsönjátékosa is volt (nem nagy sikerrel), és 2013 nyarán a Barcelona úgy gondolta, hogy remek ötlet visszavenni őt 13 millióért, azaz drágábban, mint ahogy eladták! Pedig a játékos formája ezt nagyon nem igazolta. Valószínűleg ezt a vezetőség is így gondolta, mert (és most figyelj, most jön a beszarás) egész konkrét 5 nappal később kölcsönadták az Ajaxnak. Mondanunk sem kell, Bojan sosem lépett már pályára a Barcában, miután megvették 13 millió euróért. Egy évvel később a Stoke megvette 1,8 millióért. Nem, nem ütöttük félre azt a tizedesvesszőt. Egy év alatt 11 millát bukott rajta a csapat úgy, hogy a játékos sosem viselte a gránátvörös mezt. Ha menedzsmenti szempontból nézzük, ez a legrosszabb (és legmorbidabb) az összes közül ebben az évtizedben. 

Arda Turan

Arda Turannak voltak jó pillanatai Barca-mezben, nem is egy, de ha azt nézzük, hogy milyen játékosként érkezett, mit nyújtott ittlétekor, és hogyan fog távozni, akkor már elég rossz az összkép. 2015-ben vették meg az Atletico egyik legnagyobb sztárjaként, 34 millió euróért. Korábban játszott középpályán is, de Barcelonában szélsőként számoltak vele, és itt kezdődtek a gondok. Ekkoriban ugyanis létezett egy MSN nevezetű hármas, akik mellett értelemszerűen lehetetlen volt bárkinek is beverekednie magát a kezdőbe. Ez Ardának sem sikerült, de azért a lehetőségekhez képest viszonylag gyakran láthattuk játszani, és tényleg voltak meccsek, ahol abszolút Barca-szintnek tűnt, ugyanakkor más meccseken pedig meglehetősen szürke volt. Ez még nem lenne elég ok, hogy megelőzze pl. Mathieut vagy Aleix Vidalt ezen a listánkon, a probléma a pályán kívüli viselkedésével és balhéival kezdődött, majd Valverde érkezésével konkrétan a padról is kiszorult, sosem lépett pályára Enrique távozása után. Ettől még értéke volt, de a csapat ahelyett hogy pénzt csinált volna belőle, két és fél évre kölcsönadta Isztambulba, ahol aztán fegyverekkel villogott, nőket fogdosott bulikban, fizikailag bántalmazott egy bírót, elítélték, felfüggesztettet kapott a bíróságon stb. "Living his best life", ahogy az angol mondja, kár hogy ennek már semmi köze a focihoz és a Barcelona egy forintot sem fog visszakapni belőle.

Nem néztünk utána, hogy hány meccset játszott ebben az évtizedben a csapat, de rengeteg sikert és kudarcot élhettünk meg együtt velük. Lássuk a 3 legjobb és legrosszabb meccset ebben az évtizedben!

A legjobb meccsek

Real Madrid - Barcelona 2-3

Ezt a meccset egyszerűen a szépsége miatt választottuk be. Persze a körülmények is érdekesek voltak: a 2016/17-es ligaszezon hajráját írtuk, amikor 2017. április 23-án találkozott a két csapat a Bernabeuban. A tabellát a Real vezette, egy esetleges hazai győzelemmel el is dőlt volna trófea sorsa, így a Bacelonának az igazán jó eredmény csak a győzelem lehetett. Az igazán jó meccs nem az, ahol az egyik csapat baromi sok góllal kitömi ellenfelét, hanem ahol egy kétesélyes, nagyon látványos játékot láthatnak a nézők, a meccs izgalmát pedig annak szorossága adja. Ez a találkozó pedig a tökéletes példa erre a definícióra. Ez volt az a meccs, ahol Messi akkorát kapott, hogy hosszú percekig véres zsebkendővel a szájában rohangált, majd lőtt hatalmas gólt bójaként kerülgetve a Real-védőket. Ez volt az a meccs, ahol Rakitic egy hatalmas bombával fordította meg az állást. Ez volt az a meccs, ahol mindkét csapat rengeteg kapuralövést adott le, de a két kapus elképesztően nagyokat fogott. Ez volt az a meccs, ahol Ramost sima pirossal leküldték. Ez volt az a meccs, ahol a Real az emberhátrány ellenére is egyenlíteni tudott. Ez volt az a meccs, ahol Sergi Roberto a 92. percben egy félpályás sprintet lenyomott, majd Messi 10 másodperccel a vége előtt megnyerte a meccset. Ez volt az a meccs, ahol láthattuk az egyik legikonikusabb gólörömét. Ez az a meccs, amit bárkinek megmutatnák, aki még nem látott életében futballt, mert ezt a meccset egyszerűen nem lehetett nem élvezni. Igaz, hogy a végén semmit sem ért, mert a Real nyerte a bajnokságot, de örökre szóló élmény volt végigizgulni ezt a találkozót.

Barca - PSG 6-1

Kettő logika alapján lehet kiválogatni az évtized meccseit: fontossági és érzelmi alapon. Ez a meccs abszolút utóbbi logika mentén történik, hiszen egy BL-negyeddöntőről beszélünk, ha kiesik a csapat, hát kiesik, itt még nem akkora a tét (és az esetleges győzelmi öröm), mint mondjuk a döntőben. Ha hozzátesszük, hogy az odavágón négyet kapott a csapat, akkor végképp eltűnik a realitása a meccs fontosságának. De csak a mi fejünkben. Ugyanis Luis Enrique Barcája sosem a gyávaságáról volt híres: nem foglalkoztak a körülményekkel, a múlttal és az oddsokkal. Milyen más csapat tudott volna felállni innen? Nem véletlen, hogy azóta is sokan a történelem legnagyobb fordításaként emlegetik ezt a meccset, mert 2017. március 8-án valami egészen rendkívüli történt a Camp Nouban. Hiába a PSG az ellenfél, az eredmény önmagában nem rendkívüli, hiszen jól tudjuk, hogy otthon a Barcelona bármely más csapatot nagyon meg tud verni- elég csak az elmúlt évtized Clasicoira gondolni. A rendkívüliség a körülmények miatt adódik: fejből tudja mindenki, ezért nem nagyon kell részletezni, hogy mennyire hirtelen és mennyire kevés idő alatt fordult meg az állás a Barca javára. Lehet persze utólag Mascherano kezezéséről vagy Suarez véleményes tizenegyeséről beszélni, de olyan sosem látott euforikus hangulatot adott ez a meccs, amit nem biztos hogy valaha bármilyen más cselekedet elő fog tudni hozni az életünkben.

Barcelona - Real Madrid 5-0

Egyértelmű volt, hogy a három legjobb meccs közé szeretnénk beválasztani egy nagyon sima Clasico-győzelmet. Sok ilyen született az elmúlt 10 évben, azonban ezek közül is kiemelkedik a 2010. november 29-én lejátszott mérkőzés. Ez az időszak volt a Guardiola-éra csúcspontja, ekkor játszott talán a valaha volt legjobban a Barcelona, ez a meccs pedig azóta is jelképe ennek az korszaknak. Hiába volt Clasico, a Barca olyan erődemonstrációt rendezett, annyira a Real fölé tudott nőni, hogy nemcsak az eredmény volt sokkoló. A katalánok életük formájában játszották a tiki-takát, egészen elképesztően látványos akciókat bemutatva. Az eredmény lehetett volna még látványosabb is: Messi kapufával indította a találkozót, és csak ezután kezdte meg Xavi a gólgyártást. Külön pikantériát adott a meccsnek, hogy az ellenfél padján Jose Mourinho ült, és ez volt az az időszak, mikor a Clasicok tényleg háborúra hasonlítottak- egész brutális rugdosódást láthattak a nézők a meccseken, minimum egy tömegjelenettel fűszerezve. Ez a meccs sem volt kivétel, Ronaldo nem egyszer okozott feszültebb pillanatokat, például meglökte Guardiolát, amikor az látványosan eldobta előle a labdát. A csúcs csak később érkezett, először Carvalho könyökölte arcon Messit, aki nagyon látványosan el is vágódott. Ez még nem ért pirosat, de ahogy szép sorban kapták be a gólokat, úgy vesztették el teljesen a fejüket a Real-játékosok, és ez a meccs végén történt meg a híres Ramos-kiállítás, amikor hátulról szándékosan egy hatalmasat belerúgott Messibe, majd arcánál fogva ellökte Puyolt, a nagy tömegjelent közepette a bíró fel se tudta mutatni a pirosat, és még a végén Xavi is kapott egyet. Ez a jelenetsor tökéletes szimbóluma volt a meccsnek, ennek az időszaknak, a totális Barca-futballnak.

A legrosszabb meccsek

Róma - Barcelona 3-0

4-1-es odavágó után mérkőzött meg a csapat a Romaval  a Bajnokok Ligája negyeddöntőjének visszavágóján 2018. április 10-én. Gyakorlatilag fél lábbal már bent voltunk az elődöntőben. Ernesto Valverde pedig egy kevésre volt attól, hogy rögtön első szezonjában hősi érdemrendet kapjon. A képlet egyszerű volt. Nem szabad hagyni, hogy a Roma kibontakozzon. Nem szabad hagyni, hogy ránk telepedve gólt, gólokat szerezzenek, és akkor minden egyszerűen fog menni. Ennek azonban pontosan az ellenkezője valósult meg. A Roma a kezdetektől fogva magasan letámadta a lényegében koncepció nélkül futballozó Barcát, aki megadva magát, gyakorlatilag sorsszerűen kapott be három, mai napig fájó gólt. Ez volt az első olyan zakó, amelynél a szurkolók elvesztették a Valverdébe vetett hitet. Az évtizedben itt először érződött az, hogy gyakorlatilag senki nem tudja, hol van, mit csinál. Teljes volt a fejetlenség, és meg is lett az eredménye.

Barcelona - Bayern München 0-3

Méltán nevezhetjük ezt az évtized egyik legrosszabb meccsének. A Bajnokok Ligájában, otthon, az elődöntőben 3 gólt kapni, és erre válaszul egyet sem lőni, az tényleg tragikus. 2013. május 1-én pedig pontosan ez történt. Ugyanakkor belehelyezve ezt abba a kontextusba, hogy Münchenben ezt megelőzően 4-et kaptunk 0 ellenében, még jobban kijön, mekkora baj volt. A mérkőzést - bár hazai pályán játszott - egy percig nem tudta irányítani a Barca. Volt ugyan koncepció, de Jupp Heynckes megfogta a képzeletbeli szivacsot, és mindent letörölt a mágnestábláról, amit Tito Vilanova felrajzolt. Neki utólag semmit nem fogunk felróni. De ez a meccs sajnos méltán volt az évtized egyik legrosszabb produkciója.

Liverpool - Barcelona 4-0

Kicsit több, mint egy évvel Róma után a Barca sikeresen bejutott a BL-elődöntőbe. Mindannyian azt hittük, azt reméltük, tanultunk valamit a római estéből. Az odavágón keservesen, de 3-0-ra legyőztük az angolokat. Innentől pedig megint csak egyszerű volt a feladat. Elkerülni, hogy a kritikus pillanatokban felénk kerekedjenek, játszani a játékunkat, a többi pedig majd jön magától. Ehelyett újfent az ellenkezőjét láthattuk. Valverde 2019. május 7-én este semmit nem kockáztatva kockáztatta meg a legnagyobbat, és feldobta ugyanazt a kezdőt. A lényeg pedig megint egy volt: ússzuk meg. A végeredmény pedig megint ugyanaz volt: nem úsztuk meg. Edzői hibák sokasága, világos utasítások és koncepció teljes hiánya, óriási fejetlenség és egy tucat értékelhetetlen egyéni teljesítmény vezetett oda, hogy a pokol legmélyebb bugyrából jutott be a BL-döntőjébe a Liverpool. Kérdés, hogy nem sikerült Rómából tanulni. A válasz pedig egyszerű. Nem akartak tanulni Rómából. Így aztán megismételték, ezúttal egy kicsit kínosabb végeredménnyel.

A sorozat további részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész 

Források: Wikipédia, Sofascore, Transfermarkt

Az 'A 2010-es évek Barcelonája' cikksorozat ezen részének közreműködő adminjai:

Szöveg: mb22 & PT10

Saját képek: Isti & PT10

Szerkesztő: PT10

World of FCB, 2019.

A sorozat további részei: 1. rész, 3. rész, 4. rész 

Bár cikksorozatunk első részében igyekeztünk egy olyan összefoglalót írni a csapat elmúlt 10 évéről, melyben minden fontos történés meg lett említve, mégis van pár téma, mely szerintünk bővebb kifejtést igényel: a vezetőség, a La Masia, a keret szerkezetének átalakulása és a Messi-kultusz. Külön-külön is érdekesek a témák, de együtt nyújtják az igazi útravalót. 

A vezetőség

Egy klub életét merőben befolyásolja, ki ül az elnöki székben, miben hisz, miben gondolkodik. Ez az évtized tökéletes példája volt annak, hogyan kell vezetni a Barcát, majd hogyan tolódik ez át abba, hogy mindent, szó szerint mindent pénzzé akarunk tenni.

Joan Laportával a székben köszöntöttük a 2010-es esztendőt. A végletekig hitt az utánpótlásban, és abban, hogy a cruyffi filozófiával sikeres lesz a klub. Minden őt igazolta. Az uralom Spanyolországban lassan megszokott lett, a Bajnokok Ligáját szinte ellenfél nélkül nyertük meg, a játék pedig káprázatos volt. Csakhogy mindehhez az anyagi források nem voltak meg megfelelően. Nem volt fizető szponzor, nem álltak a klub mögött mágnások, akik milliárdokat ölnek bele. Így, szép lassan összejött egy röpke 300 milliós tartozás, ami kifejezetten sok. Lényegében ebbe is bukott bele, hogy aztán átadja az irodája kilincsét Sandro Rossellnek.

Ő azt ígérte, helyrehozza a romlott anyagi helyzetet, ami nagyjából sikerült is. Lett szponzor, az igazolások megdobták a mezeladásokat, és elindult a Barca, mint brand felépítése. Tökéletes terv volt, melyet Bartomeuval eszeltek ki, egy dolog azonban hiányzott: a koncepció, hogy emellett hogyan lehetne fenntartani a La Masía szintjét, az ott folyó munkát, és a fiatalok szerepét a klubban. Viszont ez a terv úgy látszik, tetszett a socióknak (a klub "tulajdonosai", közel 140.000 van belőlük, ők választják az elnököt), ugyanis Rossell korrupciós botrányai miatt, melybe végül belebukott, megválasztották helyettesét, Bartomeut. A munka pedig folytatódott, míg végül elérte a klub az egymilliárdos bevételt. Viszont ha visszatekintünk, mi mindent áldoztak fel a pénz oltárán, nem biztos, hogy megérte.

La Masia

Az FC Barcelona Cruyff óta attól volt igazán különleges, hogy az utánpótlás-játékosok az európai átlag-modellhez képest sok lehetőséget kaptak. Koncepciózusan voltak kinevelve, volt egy stílus, egy rendszer, amiben nevelkedtek, és aztán a lépcsőfokokon fellépkedtek a Nagycsapatig, ahol kamatoztathatták a megszerzett tudásukat. Ennek a rendszernek a továbbfejlesztése volt Laporta legfőbb célja, ebben hitt, ebbe ölte a pénzt. Az edzői olyanok voltak, akik ebben hittek, és akik képesek voltak az ott betanított játékot játszatni. Guardiola személyében például egy egykori, ebben a stílusban nevelt játékost igazolt le a kispadra. Ez pompásan működött. Világszerte nem akadt komoly ellenfele a Barcelonának, a Real Madridon rendre páros lábbal gázolt át. Aztán jött a váltás.

Sandro Rossell, és alelnöke, Josep María Bartomeu már inkább a valódi értékek pénzzé tételében hittek. Elkezdődtek a komolyabb igazolások. A kinevelt játékosok egyre kevesebb lehetőséget kaptak a legmagasabb szinteken. Persze voltak a bebetonozott alapemberek, gondolunk itt Xavira, Iniestára, Piquére, Puyolra, Messire, de az újak felhozatala valahol rendre elakadt. Ennek az lett a következménye, hogy lehetőség hiányában más csapatok után néztek. Így fordult át szép lassan a La Masía Európa utánpótlásába. Bartomeu elnöki tisztségbe kerülésével teljesen tiszta lett a kép. Ha az a cél, hogy egymilliárd eurós éves bevételeket generáljon a csapat, az nem fog menni Riqui Puigok, Carles Alenyák mezeinek eladásából. Akkor Neymar-mezeket kell árusítani, Suárez-mezeket, vagy éppen említhetnénk itt Coutinhot, Dembélét, de Griezmannt is. Foggal-körömmel ragaszkodott ehhez, ebből lettek is olyan botrányok, hogy aljas módon rábírta az adott játékost, hogy bojkottálja klubját, azokat ezzel egy kvázi eladási kényszerhelyzetbe sodorva. Az egészen biztos, hogy a milliárdos bevételek és a La Masía nem fér meg egy politikában. De tényleg ér annyit a pénz, hogy ezért a klub alapfilozófiájának egy pillérét kirúgjuk? Sajnos egyre inkább úgy tűnik, igen.

A keret szerkezetének átalakulása

Elég ránézni a 2010-es Barca keretére, és a mostanira, világosan látszik, hogy az üzlet felé tolódott el a csapat összetétele. Egyre nagyobb összegekért egyre nevesebb sztárok érkeznek. Ez 10 éve nem így volt. 7-8 saját nevelés simán volt a kezdőcsapatban egy nagy meccsen. Most, ha a 100 milliós sztárok mögé odafér valaki, az már szakmai siker. Persze voltak jó igazolások, akiknek az érkezte nagyon sokat dobott a klubon, a teljesítménye megsüvegelendő, de emellett kényelmetlenül sok érthetetlen, és bukással felérő vétel volt. Mivel azonban a politika ebbe az irányba tolódott el, muszáj évente fenntartani a sztárokat a keretben, ha pedig egy kiesik, akkor akár hitel árán is, de hozni kell egy újat. Ugyanis az ő mezeiket lehet eladni, nem a fiatalokét. A tiki-taka ugyan már nem opció, mint játékstílus, hiszen több ízben is láthattuk, ahogy megbukik, viszont annak az alapjaira még lehetne építeni. Egy öregedő kerettel is meg lehet próbálni, de jelentősen nehezebb, és körülményesebb feladat ez a mindenkori edzőnek.

A Messi-kultusz

Messi önmagában egy szerény figura. Kedves, jólelkű, emberséges. Ez az, ami mindig megmarad benne. Nem száll a fejébe a mérhetetlen mennyiségű siker, megmarad önmaga. Ez persze nehéz feladat, de neki megy. Viszont ahogy egyre sikeresebb lett, úgy látszott egyre jobban, hogy belőle bizony igen nagy hasznot lehet húzni. Laporta is elkezdhette volna, de neki volt egy filozófiája, ő mindent az akadémisták köré épített, ő nem arra ment, hogy x vagy y nevével eladhasson végtelen mennyiségű terméket. Ehhez párosult Guardiola játéka, amiben Messi „csak egy láncszem” volt. Persze, mind tudjuk, ennél több volt mindig is, de az arányok eltolódásának érzékeltetése végett maradjunk ennél a megfogalmazásnál.

Majd ahogy Laporta, és Guardiola távoztak, világossá vált, mi lesz Messivel. Egyre nagyobb szerepet kapott a klub életében, egyre inkább kiforrt a Messi-brand. És ami sajnálatos módon ezzel együtt élesedett, az a Messi-centrikus játék. Ez nem az ő hibája. Nem ő vette át önként a stafétabotot. A helyzet ennél sokkal egyszerűbb volt. Tito Vilanova távozásával a koncepció, amit ő és elődje képviseltek, egyszerre csak elhalványult. Nem olyan edzőt hoztak a kispadra, aki a cruyffi focit játszotta volna. Így, egy egész más rendszerben egy egész más edző elkezdett azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha - ha már egyszer itt van - Messi köré építenénk fel az egészet. Az igazolások nem azon múltak, ki tudna tiki-takában játszani, hanem hogy kiket tudunk Messi mellé tenni, hogy kiszolgálják.

Már Luis Enrique regnálása alatt is látszott, gondok vannak, ha Messi nincs a pályán. Ekkor azonban volt mellette még egy Xavi, egy Iniesta, egy Neymar, akik levettek némi terhet a válláról. Bár már ekkor is nagyban függött Leotól a játék, ez még csak a vég kezdete volt. Ahogy telt az idő, elfogyott körülötte Xavi. Itt az eddiginél több feladat került az ő vállára, elvégre Iniesta nem bírta egyedül pótolni. Majd jött Valverde, és személyével a folyamat betetőzött. Távozott a csapattól - a maga módján - Neymar, ezzel Messinek megszűnt játszópajtása lenni a támadó harmadban. Egyre kevesebbet bírt Iniesta, ezzel Messinek megszűnt támogatója lenni a pálya közepén. Helyettük nem hoztak olyan játékosokat, akik tudták volna segíteni az argentint, ezzel pedig elérkezett az az időszak, ami a Messi-függőségről szól.

Ha Messi nincs a pályán, a csapat nem lő annyi gólt. Ha Messi nincs a pályán, a csapat nem játszik jól. Ésatöbbi, ésatöbbi. Mindeközben a csapat bevételeinek egy jelentős százalékát tette ki az, hogy mindenki Leot akarta látni, ezért ment ki a meccsre. Mindenki Messi-s mezt akart, az fogyott a legjobban. Így, hogy sikerüljön a vezetőséggel való konfliktusai ellenére megtartani, vakon támogatták mindenben, és gondolkodás nélkül vetették neki papírra az évi 40 milliós keresetet. És hogy mindez miért ekkora probléma? Vegyünk egy egyszerű példát: van egy rettenetes teherbírású pillér. Erre felépítenek egy egész épületet. De a pillér lassan elöregedik, az időjárási viszontagságok fognak rajta, és közeledik az idő, amikor összeomlik. Vele együtt pedig az épület is dől. Ha a pillér helyére behelyezzük Messit, az épület helyére pedig a Barcelonát, világos lesz minden.

 A sorozat további részei: 1. rész, 3. rész, 4. rész 

Források: Wikipédia, Sofascore, Transfermarkt

Az 'A 2010-es évek Barcelonája' cikksorozat ezen részének közreműködő adminjai:

Szöveg: mb22

Szerkesztő: PT10

World of FCB, 2019.

A sorozat további részei: 2. rész, 3. rész, 4. rész 

Elképesztően sok minden történik az élet bármely területén 10 év alatt, és rendkívül érdekes belegondolni, hogy vajon mik a fontosabb események, és mik azok, amik kevésbé számítanak. Most, a jelenben megéljük a kor eseményeit egy bizonyos módon, de vajon nem lesznek ezek teljesen más megvilágításba helyezve mondjuk tíz, húsz, ötven vagy száz év múlva?

Elég felütni a Wikipédiát és megnézni, mit írnak mondjuk az ipari forradalomról. Elképesztően sok új találmány és innovatív ötlet született, de 200 év távlatából szinte már csak a gőzgép feltalálása maradt meg. A fociban nem lehet még ilyen távlatokról beszélni, hisz a legidősebb klub sincs még 200 éves, azonban érdekes belegondolni, hogy mondjuk 30 év múlva mire fognak emlékezni ebből az évtizedből? A Barcára egész biztosan, de bővebben vajon miről fognak beszélni az emberek a katalán óriással kapcsolatban? Elfér majd bármi az elmúlt 10 évből Messi nagysága mellett? A számunkra oly fontos "La Remontada", azaz a focitörténelem egyik legnagyobb fordítása egyáltalán említést fog kapni? Tíz év hosszú idő egy embernek, de az utókornak nem sok marad meg belőle. Vajon mik lesznek ezek az események és hogyan fogunk emlékezni a 2010-es évek Barcájára? Ezekre a kérdésekre keressük a választ. 

Abban talán biztosak lehetünk, hogy  az évtized a valaha volt egyik legsikeresebbként vonul majd be a történelembe, ha nem a legsikeresebbként. Versenyezni tud még vele az ötvenes évek Kubalával, illetve a Cruyff edzőségével töltött kilencvenes évek. Ugyanakkor 2 Bajnokok Ligája-győzelem és egy egész évtizedes elsöprő spanyolországi fölény még egyáltalán nem volt jellemző, megspékelve ezt a történelem legjobb játékosával. De hogy jutottunk ide?

Ha egy mondatban szeretnénk összefoglalni, hogy mi történt az elmúlt 10 évben, akkor ezt mondanánk:

Nem egyszerű, de az egész cikk ennek a témának van szentelve, szóval van hely kifejtetni. Kezdjük a kimagasló sikerességgel, hiszen ez felfogható amolyan előzményként is. A történet az egyéb előzményekről megfeledkezve gyakorlatilag 2008-ban kezdődik, amikor Josep Guardiola vette át a csapat irányítását, és létrejött a történelem valaha volt talán legjobb csapata Lionel Messi elképesztő felemelkedésével. A siker azonnali és garantált volt, hiszen rögtön az első évben sikerült mind a hat létező kupát elhódítani. Ez azonban egy másik évtized története, így amikor mi 2010-ben beléptünk a jelenlegi témakört adó évek közé, a csapat már prezentálta és tökéletesítette a forradalmian új tiki-takát, melynek egyelőre nem volt ellenszere a világon. 

Kimagaslóan egyeduralkodónak számított a Pep-csapat Messivel, Puyollal, Iniestával és Xavival, hogy csak a legnagyobb ikonokat említsük. Hazai téren is hatalmas dominancia volt jellemző, a Clasicok külön háborúnak számítottak Mourinhoval a Real-kispadon. Ennek talán legdurvább példája az 5-0-ás barcelonai siker 2010-ből, amikor több brutális tömegjelenet volt a pályán. 2011-ben a csapat BL-t nyert a United ellen, és a ligagyőzelmek is szép sorban hullottak Puyolék ölébe.

Ugyanakkor a történelemből tudjuk, hogy minden taktika kiismerhető, a kérdés csak az, hogy mennyi idő alatt. A tiki-takának sok idő jutott, majdnem négy évig nem volt ellenszere rá az ellenfeleknek, de Guardiola utolsó évében azért már kipukkadni látszott a lufi, és nem is sikerült legyőzni a Chelseat a BL-elődöntőkben, Fernando Torres pedig kiejtette a csapatot, és ezzel a győzelmi remények is elszálltak pár évig. Bár nyáron az évek óta a Barcát másoló Vicente del Bosque-féle spanyol válogatott még címet tudott védeni az EB-n, de a katalán óriásklub következő szezonbeli játékában még csak formálisan, Spanyolország 2014-es VB-kudarcával pedig már hivatalosan is megbukott a tiki-taka és lezárult egy korszak.

Megkezdődött a hanyatlás időszaka. Már amennyire évi átlag 2 kupát hanyatlásnak lehet nevezni, hiszen a serlegekben mért sikeresség megmaradt, az emberek mégis hanyatlásként tekintenek ezekre az évekre. Guardiolát Tito Vilanova, a korábbi másodedző váltotta a kispadon, akivel 100 ponttal rekordot döntött a csapat a ligában, mondani se kell, ez elég volt a bajnoki címre, hisz a Real 15 ponttal végzett a Barca mögött. Mindez önmagában nagyon szép lett volna, ha nem ebben a szezonban esik meg a klubbal a példátlan, 0-7-es kizúgás a Bajnokok Ligája elődöntőjéből a Bayern ellen. Ki ne emlékezne rá? Ez volt a végső jel, hogy a keretnek abban a formában leáldozott, és sürgős játék- és játékosbeli változásokra van szükség. 

Ez volt az a pont, ahol beállt egy (egyelőre) végleges(nek tűnő) menedzsmentbeli változás, de ehhez ugorjunk vissza 2010-be! Ekkor ugyanis személyváltozás állt be a Barcelona elnöki posztján, Joan Laportát követte a székben Sandro Rosell, alelnöke pedig Josep Maria Bartomeu lett. A Bayern elleni kizúgás után felismerték, hogy a keretet meg kell újítani, ám ennek egy új módját választották. 

Az addigi sikerek amiatt is példátlanok voltak, mert a csapat magját mind a klub akadémiájáról érkezett, kiskoruk óta Barcelonában focizó játékosok alkották,  a La Masia pedig hatalmas hírnévre tett szert. 2012. november 25-én a Levante elleni bajnokin a 14. perctől kezdve mind a tizenegy pályán lévő játékos akadémista volt- először a klub történelmében. Ha csak a Guardiola-éráról szólna a cikk, akkor azt fejtegetnénk, hogy vajon mennyire köszönhető a véletlennek, hogy egyszerre ennyi elképesztő tehetség jött ki az utánpótlásból. Most viszont ezt a kérdést ennyiben hagyjuk, csak azért került be a mondatba, mert fontos megértenünk, hogy akkoriban mennyire evidensnek tűnt volna ezekkel a játékosokkal folytatni, és újabb fiatalokat felhozni a bő keretbe. Voltak is próbálkozások, ezen a nyáron került fel Rafinha, Roberto és Deulofeu, de szép lassan kölcsön lettek adogatva, Roberto pedig akkoriban teljesen használhatatlannak tűnt.

2013. május 27-én a Barcelona leigazolta Neymar Jr.-t, egy főleg videókról ismert csodagyereket Brazíliából, aki elképesztő cseleinek és hajainak köszönhetően lett gyors közönségkedvenc a Youtube-on. Nagyon fiatalon érkezett, a kiadott 57 millió euró pedig nagyon kockázatos vállalkozásnak tűnt, főleg hogy a Barca korábban ritkán vállalt csak be ilyen üzleteket. Voltak azért vezéráldozatai a transzfernek, Thiago és Villa is távozott a nyáron. Neymar leigazolásának napját tekinthetjük a fordulópontnak az évtizeden belül, nem véletlenül. Sandro Rosell legnagyobb üzlete megváltoztatta nemcsak az ő életét, hanem a futballvilágot is, de ehhez kellett a fő rivális Real Madrid is, akik mindenben versenyezni akartak a katalán óriással. A Neymarra adott válaszlépésük pedig szintén hatalmas löketett adott annak a gazdasági változásnak, amelyet azóta is nyög a futball. 

Az átigazolási szezon utolsó napján, 2013. szeptember 1-én jelentette be a Királyi Gárda a legújabb Galáctico érkezését: Gareth Bale 100 millió euróért érkezett, ez a futballban korábban soha nem látott összeg volt, a walesi a világ legdrágább igazolása lett. Ez a nyár két rekordvétele olyan gazdasági folyamatokat indított be, melyeknek azóta se látjuk a végét. A futball egy termék lett, ami teljesen más elvárásokat, célrendszert jelent, és a kluboknak már nem elég "csak" jól játszani. Érdekes viszont, hogy ezen a változó közegen belül is hogyan alakult a Barcelona sorsa.

Tito Vilanova súlyos betegsége miatt távozni kényszerült a csapat kispadjáról, az őt követő Gerardo Martino pedig szörnyű szezont produkált, minden szempontból ez lesz a legfelejthetőbb ebből a tíz évből. Közben azonban Neymar egész jó szezont futott, és a csapat pénzügyileg egyre jobb helyzetbe került. 2012-ben Rosell büszkén jelentette be, hogy a Barcelona 45 millió eurós rekordbevételt ért el az azt megelőző szezonban, és ez az összeg egyre csak nőtt. Annyira, hogy már fel is tűnt olyanoknak, akiknek normális esetben nem kellett volna. 2014 januárjában vizsgálat indult a Barcelona ellen Neymar leigazolásával kapcsolatban. Még ebben a hónapban Rosell lemondott, másnap pedig a klub nyilvánosságra hozta, hogy a hivatalos 57 helyett 86 millióba került Neymar érkezése, a focista és apja pedig 40 milliós aláírási bónuszt kapott. Kár, hogy törvénytelenül.

A Barcelonát bűnösnek találták adócsalás vádjában, Rosell pedig 2017-ben börtönbe került. Az elnökséget az addigi helyettes Bartomeu vette át, akinek később is voltak hasonlóan érdekes ügyei, de a "Més que un club" logó továbbra is büszkén virított minden Barca-terméken. Apropó, termék. Bartomeu regnálása egy új élethelyzetet hozott; duplán felosztottá vált a sikeresség kérdése: a pályán és a pályán kívül. Gyakorlatilag két külön világ jött létre Barcelonában: a foci és az üzlet. A közösségi média terjedésével eleve könnyebb népszerűbbé tenni a sportot, de a Barcelona mai napig is maximálisan kihasználja a közösségi platformokat, összességében ők rendelkeznek a második legtöbb követővel (a Real mögött), ha összeadjuk az 5 legnagyobb platformot. Folyamatosan nyílnak a Barca-iskolák szerte a világban, és a nagyvárosokban már mind található hivatalos Barca-bolt.

Bartomeu és a XXI. század egy brand-et csinált a futballcsapatból, egy aranybányát, egy vállalatot, mely egy sikertermékként folyamatos nyereséget próbál termelni, annak aktuális teljesítményétől függetlenül. A klub sorban éri el a nagyobbnál nagyobb bevételeket, a nyereségek is egyre csak nőnek, és ha valaki elmegy a Camp Nouhoz, az nemcsak egy focimeccset tud megnézni, hanem egész napos élményben vehet részt egy múzeum, bolt és stadion-túra keretében. És mindezt a foci hozta össze.

Azonban minden a fociról kéne hogy szóljon, nem? Hát ez az, amiben nem lehetünk biztosak az évtized végén, ez okozza jelenleg a legnagyobb kérdőjelet az elmúlt tíz év megítélésében. Hiába megy nagyon jól a márka, a foci sajnos hanyatlani kezdett 2013 után. Martino gyorsan repült, helyét pedig Luis Ennrique vette át, és rekordösszegért érkezett 2014 nyarán Luis Suarez a Liverpooltól, ezzel pedig összeállt a híres MSN, azaz a Messi-Suarez-Neymar trió, ami aztán az egyik legjobb hármasként vonult be a történelembe. Rögtön az első szezonban letarolták egész Európát, Enrique pedig triplázni tudott már első évében. Ez volt az a pont, amikor feléledni látszódtak a remények a Guardiola-érával kapcsolatban, hiszen még ha nem is tiki-takával, de Enrique Barcája hasonlóan élvezetes játékot tudott nyújtani, mint az évtized elején. 

Ez a kettő nyár volt a teljes átalakulás időszaka, ekkor kezdődött el a legendák távozása, szép sorban Puyol, Xavi és Iniesta is érzelmes búcsút vett a csapattól, és az egyéb régi játékosok (pl. Pedro vagy Fabregas) is távoztak a klubtól. A Barcelona menedzsmentjébe új arcok kerültek, a sportigazgató a korábbi kapus Andoni Zubizarreta lett, akinek az évtized legrosszabb átigazolási nyarait és teleit köszönhetjük. Az évtized közepe a híresen rossz igazolások időszaka volt, ekkor érkezett többek között Mathieu, Vermaelen, Arda Turan vagy éppen Douglas.  Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ekkor tiltotta el a FIFA két egymást követő átigazolási szezontól a csapatot, mert trükköztek pár 18 év alatti játékos szerződtetésénél. Később aztán a Real Madrid ugyanígy lebukott, de érdekes módon ők nem kaptak ekkora büntetést. Ezek az események valószínűleg közrejátszhattak a korábbi rossz igazolások hosszútávú maradásában, de persze ez már csak spekuláció. 

Az új arcokkal a játék is bedöglött, Enrique második éve még úgy ahogy elment, de a harmadik egészen szörnyű játékot hozott. Az MSN továbbra is villogott, de a Bajnokok Ligája-győzelem közelében sem volt a csapat többek között a rémesen gyenge keretnek köszönhetően. A 2015/16-os szezonban az Atletico elleni BL-búcsú során a cserepadon Bravo, Roberto, Adriano, Douglas, Bartra, Turan és Munir ültek, míg egy évvel később a Juventus elleni bántóan sima visszavágón Cillessen, Digne, Mascherano, Denis, Gomes, Alena és Alcacer kellett volna, hogy megmentsék a csapatot. Ezek az események 2-3 éve voltak, a felsorolt 14 játékosból azonban ma már csak ketten vannak a csapatnál, ez mindent elmond.

Ezekben az években alakult ki az a szokás, hogy Spanyolországban egyeduralkodó volt a Barcelona, a Bajnok Ligájában azonban nem lehetett komoly esélyesként tekinteni rá. Vagyis lehetni lehetett, csak aztán minden évben csalódott az ember. Néha azért sikerült mosolyt csalni az emberek arcára, a PSG elleni felállás sokak szemében az évtized legkedvesebb futballeseménye lehet. A probléma annyi ezzel, hogy semmire se ment vele a csapat, mert 3 héttel később nagyon simán kiestek, ennek pedig kézzelfogható okai vannak. Bár korábban is feltűnő volt, ám ekkor vált ordítóvá a csapat Messi-függősége. Az argentin az évtized során gyakorlatilag minden rekordot megdöntött a Ronaldoval való versenyfutása során, és méltó alapot adott a világ legjobbja cím elnyerésére. Ugyanakkor a társai rosszabbul teljesítésével kiemelkedett a probléma: az akkor már több, mint 10 éve a csapat ászának számító játékos helyzetébe nemcsak ő, hanem a többiek is beleszoktak, és már nem vele, hanem neki akartak játszani. Tőle várja a megváltást évek óta a csapat, és egyre többen kezdik felismerni, hogy ez a megváltás már talán sosem jön el.

Ebben pedig jelentős szerepet játszott a következő edző, Ernesto Valverde érkezése. A spanyol tréner 2017 nyarán érkezett Luis Enrique kiégése után, és viszonylag gyorsan csinált magából közellenséget, kérdés, hogy mennyire jogosan. A Martino iránt érzett szimpátia hiánya meg sem közelítette Valverde szintjét, pedig az argentin tréner még csak nem is nyert trófeát a csapattal a nagyon szerény Spanyol Szuperkupát leszámítva. Ezzel szemben Valverde első évében majdnem behúzott egy veretlen ligaszezont, egyedül a vége felé csúszott be egy baki a Levante ellen, de akkor már mindegy volt. A kupa is simán a csapaté lett, hosszú idő óta ekkor védekeztek legjobban Piqueék. A második szezonban bár már gyengébb játékkal, de a liga szintén meglett, ám ez már annyira a jelen, hogy talán senkinek sem kell bemutatni a problémák forrását, amit Bajnokok Ligájának hívnak. Valverde első szezonjának kezdeti jó eredményei láttán azt hihettük, hogy a BL-ben is van keresnivalója a Barcának. Egészen 2018. április 10-ig, a római estéig.

Igazából nehéz megmondani, mi történhetett ekkor, de a Barca-szurkolók számára valami egészen új. Mondhatjuk azt is, hogy ők lettek az új PSG, csak hozzá kellett szokni a dologhoz. A barcelonai sima 4-1 után Rómában a hazaiak hatalmas meglepetésre, gyakorlatilag ellenállás nélkül fordítottak és mentek tovább az elődöntőbe. Barcelonai részről szinte semmi előzménye nem volt ennek a bukásnak, és azt se lehetne mondani, hogy a játékosok nem találkoztak korábban olyan hangulattal, mint amilyen az Olimpiai Stadionban volt. Idő kellett megtalálni az okokat, de azóta a közvélemény a Barcelona mentalitásának tudja be az eredményt: nehéz lenne letagadni, hogy csak tartani akarták a háromgólos előnyt, és a meccs közbeni nagy nyomás ellenére sem próbáltak semmit változtatni, az egyenlítés után pedig már késő volt.

Ekkor már nagyon kijött, hogy baromi öreg a csapat magja, és hiába jönnek és mennek nyaranta a játékosok, ezek az igazolások gyakorlatilag csak cserék a padon, az alapkezdő már nagyon régóta ugyanaz az egykor fényes, de ekkorra már lelassult csapat. Idő kellett összeszedni magukat a játékosoknak, de ez valószínűleg egy év alatt sem sikerült, mert a 2018/19-es szezonban a csoda megismétlődött, ekkor a Liverpool csapta el egy négyessel Messiéket. Őszintén nehéz feladat lenne eldönteni, melyik meccs volt az égőbb, de a közvéleménynek ez már nem számított: egy sosem látott lincshangulat kezdődött meg azonnal Valverdével szemben, ami azóta is tart és vélhetően sosem fog már elhallgatni. Tény, hogy az edző egy sokkal passzívabb, védekezőbb mentalitású Barcát mutatott be az elődjeinél, de ez még nem feltétlenül lenne kiinduló oka annak a mentalitásbeli szegénységnek, ami sajnos az elmúlt két év Barcáját jellemzi. Nulla igazi akarás látszik, mindig  a minimum a cél, és ez akár elég lehet bajnokságot nyerni, de az igazán nagy porondon sajnos/szerencsére mindig kijön a gyávaság.

Lehetne még védeni az edzőt vagy keresni a pozitívumokat, de sajnos az évtized végére érett be az a leépülés, mely 2013-ban elkezdődött. Lehet ennek oka Valverde is, de vélhetően nem igazán ő a hibás. Ha visszatekintünk 10 évvel ezelőttre, akkor egy teljesen más focivilágot, és benne egy teljesen más Barcelonát láthatunk. Mások az értékek, mások a teljesítmények és mások az emberek. Egy-két közös pont még van, de ha megnézzük Lionel Messit, akkor látszódhat, mennyire más környezetben focizik ő, mint anno. Eltűntek az akadémisták, helyüket átvették az évről évre érkező nagyobbnál nagyobb sztárok, a játék és a vezetés pedig merőben más, mint az évtized elején. Kialakult a Barcelona, mint márka, cserében pénzügyileg sokkal stabilabb a csapat. Az eredmények jönnek, a játék kevésbé, de a csapat neve még mindig ugyanaz. Van akinek tetszik a jelenlegi út, van akinek kevésbé, de összességében lehet szeretni a jelenlegi klubot is, ám van egy olyan érzésünk, hogy a régebbi motorosok kevésbé tudják most ezt megtenni. 

Mit adott hát nekünk ez az évtized? Mire fogunk emlékezni tíz, húsz, ötven vagy száz év múlva? Egy Barcelonára, melyben ott volt a világ valaha volt legjobb játékosa, egy Barcelonára, amely addigi legsikeresebb időszakát élte, egy Barcelonára, amely szépen legördült a saját maga alkotta csúcs túloldalára, és egy Barcelonára, amely gazdaságilag bebiztosította magát, hogy még hosszú évekig ők legyenek a világ egyik legjobb futballcsapata.

A sorozat további részei: 2. rész, 3. rész, 4. rész 

Források: Wikipédia, Sofascore, Transfermarkt

Az 'A 2010-es évek Barcelonája' cikksorozat ezen részének közreműködő adminjai:

Szöveg és szerkesztés: PT10

World of FCB, 2019.

A sorozat további részei: 1. rész, 2. rész, 4. rész 

Rengeteg játékos megfordult az elmúlt 10 évben a Barcelonában, mi közülük válogattuk ki a legjobb 11-et a Barcelona által leginkább használt, 4-3-3-as felállásban. Természetesen edzőt is választunk, majd megemlítünk még 5 figyelemreméltó nevet is. A felhasznált statisztikák a 2019. november 25-i állapotot takarják. 

#1 - Marc-André ter Stegen 

Ha van poszt, ahol nem kellett sokat gondolkodni, ki érdemelné meg, hogy a TOP XI tagja legyen, az a kapusposzt. Amikor Valdés után ideigazolt, sokan egy kis szerencsétlen német szöszinek tartották, a Gladbachban bemutatott bénázásai miatt. Nem hitte senki, hogy ez jó üzlet lesz. Aztán, ahogy egyre több lehetőséget kapott, egyre inkább igazolta: meg a nagy frászt egy szerencsétlen német szöszi. Egyre jobban kijöttek a valódi képességei. Óriási területeket tud lefedni a testével egy az egy elleni játékszituációkban. Ehhez jön a hihetetlen reflexe, zseniális labdaérzéke, helyzetfelismerése, és az, hogy nyomás alatt is képes higgadt, és nyugodt maradni (néha a frászt hozva a nézőkre). Mindezek teszik őt a jelen kor talán legjobb kapusává, mi pedig a két kezünk összetehetjük érte, és remélhetjük, hogy még jó sokáig boldogít majd minket!

#2 - Daniel Alves

Nehéz szavakba önteni ezt az embert. Ő nem egy futballista volt a klubnál, hanem egy jelenség. A pályán fegyelmezett, komoly, veszélyes, a pályán kívül pedig egy barom, aki minden hülyeségek kitalálója volt. Elég volt csak pár videót nézni az öltözői szerepléseiről. Nem nagyon lehetett nem szeretni. De nem ezért van itt, hanem azért, mert 6 éven át meghatározó eleme volt a csapatnak, gyakorlatilag bérelt hellyel, és ez ilyen magas szinten nem kis teljesítmény. Lionel Messivel öröm volt nézni, ahogy kombinált. És sokat elmond, hogy azóta sem sikerült a Dani Alves 2.0-t meglelni. Nem is fog menni.

#3 - Gerard Piqué

A jó öreg Geri, aki soha nem volt gyors, soha nem volt ügyes a labdával. Két dologban jó: abban, hogy magas, és abban, hogy a vérében van az a játék, amiben egy évtizedet lehúzott, és valahogy nem találtunk helyette mást. Puyol szárnyai alatt kezdte a sajátjait bontogatni, és mire észbe kapott, megnyert mindent, fiatalon. De nem nyomta rá a teljesítményére a korai sikerözön a bélyegét. Persze, az utóbbi 1-2 évben érződik, hogy öregszik, tompul, nagy nehezen, de valahogy mégis lassul, és már nehezebben bírja. Viszont most már ő a Puyolunk, aki mellé, ha beteszel egy fiatalt, annak pesztonkája lesz, és segíti az előremenetelben.

#4 - Carles Puyol

Bár meglehetősen kevés szerepet kapott már ebben az évtizedben, Carles Puyol mégis megérdemel egy helyet ebben a csapatban, ez pedig abból látszik, hogy még mindig gyakran hiányoljuk jelenlétét. Puyol nemcsak a védekezési képességeiről marad emlékezetes. Ő egy igazi kapitány volt, a klasszikus egyklubos példaképe az embernek, egy pótolhatatlan mentalitású játékos. Komolyan vette, ha ő volt a kapitány, és a társaknak is komolyan kellett venniük őt. Meggyőződésünk, hogy vele nem történt volna meg Róma vagy Liverpool, és nem a védekezési, hanem a brutális mentális képességei és vezetése miatt nem. Csapatkapitány és legenda, nemcsak Barcelona-szurkolóknak.

#5 - Jordi Alba

Természetesen az Abidalt övező hangulat mindig ott marad a szíveinkben, de Jordi Alba amilyen gyorsan és hirtelen jött, olyan gyorsan és hirtelen lett a csapat egyértelmű alapembere. Rettenetes mennyiségű munkát bír elvégezni 90 perc alatt, és nem látszik rajta, hogy fárad. Ő is megnyert a Barcával mindent, amit csak meg tudott. Mindebben oroszlánrésze volt. Ugyanis itt a szélső védő csak névlegesen védő, valójában a labdakihozatalokat és a támadásokat hivatott a szélen segíteni. Ez a profil pedig egyenesen Jordi Albára van szabva. Kellett egy kevés idő, mire pöpecül belejön, de mára a csapat egyik legfontosabb embere lett.

#6 - Sergio Busquets 

A középpálya triumvirátusa nem működött volna Sergio Busquets nélkül. Ugyan őt nem szerette mindenki, de 1) tett is ezért sajnos, 2) nem ez most a lényeg. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy 10 év alatt mennyit változott, és hogy ebben mekkora szerepe van az aktuális edző stílusának. Pep alatt ugye gyakorlatilag alig kellett védekeznie. Összeszedett pár labdát, szerelgetett, de mivel abban a játékban nem volt egy konkrét védekező középpályás, mindenki besegített mindenben, így nem rá maradt a feladat oroszlánrésze. Aztán ahogy a tiki-takából eltolódott a csapat a mostani játékig, úgy jött ki egyre élesebben, hogy Busquets ugyan védekező középpályás, de nem tud pl. nyomás alatt helytállni. Akárhányszor magára engedte a Barca az ellenfelet, Sergio szenvedett. És ez egyre látványosabb lett Xavi, majd Iniesta távozásával. De neki soha nem is ez volt a szerepe. Ő hátulról irányított, vezette a labdakihozatalokat, és szervezte a játékot. Innen is az oly sokszor beidézett mondat: „Ha a játékot nézed, nem látod Busquetset. De ha Busquetset nézed, látod a játékot.”

 #7 - Xavi Hernandez

Nos, abban azt hiszem senkinek nem lehet kételye, hogy Xavier Hernandez az évtized csapatába alanyi jogon befér. Valami egészen elképesztő, hogy ez az ember mindig, minden szituációban jól döntött. Diktálta a csapat ritmusát, a pálya minden szegletében ott volt, és segített. Nélküle egész biztosan nem jutott volna a Barcelona addig, ameddig. És mindezt úgy, hogy az akadémiáról indult. Ékes példája annak, amire ebben a csapatban szükség van. Egy vezér, akit klubszimpátiától függetlenül nem lehet nem szeretni, aki mindenkit támogat, aki mindenkinek segít, aki higgadt, nem hagyja fejjel a falnak rohanni a többieket, és minden élethelyzetben, még a legrövidebb idő alatt is olyan döntéseket hoz, amelyek meccsek megnyeréséhez vezetnek. Nem véletlen, hogy ő azóta is pótolhatatlan. És sajnos könnyen lehet, az is marad.

#8 - Andres Iniesta

Xavi mellett a másik kulcsembere volt a Barcelonának. Amiket társáról elmondtunk, ugyanazt róla is el lehet. Viszont kiemelendő, hogy amíg Xavinak mindig ott volt a pályán Iniesta, addig ő két évet úgy tolt le, hogy mindent neki kellett megcsinálnia. És az a nagyon durva, hogy visszatekintve csak a kora és a fizikai állapota szabott neki határt, amíg tudta, amíg bírta, hajtott. Soha nem volt egy nagy gólgyáros, neki mindig is más feladata volt, arra koncentrált, hogy a ritmust, az ütemet diktálja, a játékot forgassa. Alkalom adtán odakerült a kapu elé, és olyan 20-25-ről akkora gólokat rúgott, hogy azt Messi is csak leste. Mindehhez társult végtelen szerénysége, embersége, és fűtötte a klub iránti szeretet. Amikor pedig érezte, hogy nem bírja tovább, felállt, és átadta a helyét a fiatalabb generációnak. Azt hiszem, ékes például szolgálhat mindenki előtt. Így kell a hírnév ellenére embernek maradni.

#9 - Luis Suárez

Úgy került be az évtized csapatába, hogy abba az igazi Barca-fociba soha nem illett volna bele. Nem is véletlen, hogy nem Guardiola kezei alatt került ide. Ha csak a számadatokat nézzük, érkezte óta beteges mennyiségű gólt termelt. Viszont neki mindig is kellett, hogy kiszolgálják. Ő képességeiből adódóan egy klasszikus kilences. Egy olyan játékos, aki, ha a tizenhatoson belül megkapja a labdát, bármilyen szögből, bármilyen testpozícióban, akár csukott szemmel is képes undorítóan nagy gólokat szerezni. Viszont van neki egy nagy hiányossága, ami miatt korábban nem illett volna bele a csapatba: az összjátékokban messze nem tudja azt hozni, amit a cruyffi filozófia megkövetelne. Azonban ha a teljesítményének számszerűsített változatát nézzük, egyértelmű, hogy érdemes arra, hogy az évtized csapatának csatára legyen.

#10 - Neymar Jr.  

Végignézve a többieket, talán méltatlan a brazil beválasztása, de szerintünk mégis helye van ebben a csapatban. Ő volt itt a legkevesebbet (4 év), de ezalatt is mély benyomást sikerült kialakítania: vagy imádták, vagy gyűlölték az emberek, de kár lenne elfelejteni az érdemeit. Fontos tagja volt az MSN-nek, gólvágó és asszisztkirály egyben. Remek cselező, aki ugyanakkor gyakran túlzásba vitte bohóckodást, de igazi show-t varázsolt a gyepre. A fontos meccseken megmutatta magát, a PSG elleni 6-1-nek ő volt a feltalálója. Emberileg lehet hogy nem hiányzik sokaknak, viszont a látványos támadójáték Neymar távoztával halt ki Barcelonában.

#11 - Lionel Messi

Ez az évtized minden téren a kis argentin csodagyerekről szólt. Eleinte, Guardiola kezei alatt egy olyan játékos volt, akiről már akkor tudni lehetett, meccseket tud megnyerni egymaga, mégsem ez volt a cél. Soha nem láttunk olyat, hogy Leonak teljesen önmagában a sírból vissza kellett hoznia egy meccset. Mert Pep tudta kezelni. Tudta, mekkora lehetőség egy ilyen gyerek a csapatban, kidolgozott egy működőképes taktikát, és bónusznak beletette Messit. Aztán ahogy teltek az évek, szép lassan kikopott körülötte az az egész Európát leigázó csapat, és egyre látványosabban rikított, hogy most már minden rá épül. Ez pedig lassan áttolódott egy egészségtelen mértékben Messi-centrikus játékba, aminek a lényege, hogy juttassuk el hozzá a labdát, majd ő berúgja/asszisztol. Ez az ember pedig fogta, tudomást vett a helyzetről, magasabb fokozatba kapcsolt, a hátára vette a csapatot, és nyert vele egy BL-t azóta, valamint évről évre 30 gól felett végez. Nagyon sokan összeomlottak volna, ő viszont tudta, az egy olyan luxus lenne, amit nem engedhet meg magának. Együtt dobban a szíve a Barcelonáéval, és így köszöni meg a klubnak azt, amit érte tettek.

#12 - Joseph Guardiola

Meglehetősen kevés részét töltötte az évtizednek a csapattal, mégis egy olyan benyomást sikerült keltenie, amit az utána érkező edzők nem tudtak felülmúlni. Guardiola egy új stílust teremtett a tiki-takával a futballban, és ő mondhatja magát a világ valaha volt talán legjobb csapata edzőjének. Távozása óta rengetegen visszavárják, ennél talán nem lehet nagyobb érdemet felmutatni az ebbe a csapatba való bekerüléshez. Négy év alatt 14 trófea, ebben az évtizedben két év alatt 6, ezek olyan számok, melyekkel a többi edző nem tudja felvenni a versenyt.

Most pedig lássuk azt a pár játékost, akik bár figyelemreméltó teljesítményt nyújtottak, de mégsem tudtak bekerülni ebbe a csapatba:

Victor Valdes

Amikor a Guardiola-éra ikonjait soroljuk, Valdes neve is fel szokott kerülni, de van egy olyan érzésünk, hogy pár év múlva már el fog felejtődni a spanyol hálóőr. Jó kapus volt, de talán nem az a klasszis fajta, a válogatottban végig Casillas hátát nézte, és bár a Barcában alaptagnak és meghatározó játékosnak számított, azért előfordult a hullámzó teljesítmény, ter Stegen pedig egyértelműen jobb nála.

Javier Mascherano

Érdekes, mert a Liverpoolban még védekező középpályást játszott, de itt már csak belső védőként számítottak rá. Az ő feladata volt először kiegészíteni, majd pótolni Puyolt, és talán elmondható, hogy megfelelt a feladatnak. Neki is voltak borzasztó meccsei, de összességében évekig meghatározó tagja volt a kezdőnek és emellett egy csöndes, szerény, elképesztően szerethető figura volt. Sokunknak hiányozhat, nem véletlenül.

Eric Abidal

Egyébként is nagyon szerethető figurája volt a csapatnak, de a 2011-ben májrákkal diagnosztizált francia védő sorsáért az egész csapat és szurkolótábor szorított. Fantasztikus sportember, nagyon gyorsan felépült és játszott a BL-döntőben, ami után az évtized egyik legfelemelőbb pillanata volt, mikor Puyol átadta neki a trófea felemelésének jogát. Egy évvel később aztán májátültetést kellett elvégezni rajta, de Abidal ebből is visszatért, jelenleg pedig a klub sportigazgatója, mindenki legnagyobb örömére.

Ivan Rakitic

Nem a legjobb cselező. Nem a leggyorsabb gondolkodó. Nem a legjobb passzoló. Nem a legjobb fejelő. Nem a legerősebb. (Nem a legszebb). És mégis hosszú éveken át meghatározó tagja a csapat középpályájának. Rakiticre azért volt szüksége évekig a csapatnak, mert személyében egy megbízható, sokat melózó középpályásra talált, aki az átalakuló rendszerben remekül tudta pótolni Xavit, majd Iniesta után ő tudott a középpálya legmeghatározóbb játékosa lenni, ez pedig mindenképpen nagy szó.

David Villa

Bár csak 3 évet töltött a Barcánál, a spanyol csatár mégis közönség-kedvenc a mai napig. Egy szerény srác, aki igazi csapatjátékos volt: gólerős, robbanékony, ugyanakkor remek előkészítő is. Rengeteg fontos gólt szerzett és a BL-döntőn is betalált. 119 meccsen 48 gólt lőtt, amely remek statisztika, emellett pedig 24 gólpasszt is kiosztott. Önmagában ez nem feltétlenül tűnik soknak, viszont ha mellétesszük, hogy abban a játékban neki elsősorban nem a gólszerzés, hanem a csapatjáték folytatása volt az elsődleges feladata, rájöhetünk, igenis sok az a 48 gól, és igenis egy kincs volt ez az ember.

Így néz ki tehát az évtized csapata szerkesztőink szerint. Ti min változtatnátok?

A sorozat további részei: 1. rész, 2. rész, 4. rész 

Források: Wikipédia, Sofascore, Transfermarkt

Az 'A 2010-es évek Barcelonája' cikksorozat ezen részének közreműködő adminjai:

Szöveg: mb22 & PT10

Saját képek: Isti & PT10

Szerkesztő: PT10

World of FCB, 2019.

Azért nehéz ezekről a meccsekről változatosan írni, mert egyrészt csak a papírforma teljesül, másrészt nagyon egyoldalú találkozókról beszélünk, harmadrészt gyakran az az ember érzése, hogy még a körülményekhez képest sem volt elég sima a meccs. Ezekből az összetevőkből pedig így lassan féltávnál össze is lehet foglalni a szezon eddigi tanulságait. Mire gondolok? Rögtön ki is fejtem. 

Azt talán nem kell bővebben magyarázni, hogy mennyire egyoldalú volt a meccs, és ezen nem lepődtünk meg. Az Alaves idén nem képvisel komolyabb játéktudást, így Barcelonában várható volt, hogy minél tovább próbálják kapott gól nélkül kihúzni. Ez most 13 percig sikerült. Gyakorlatilag a tabella második fele, azaz az alsóház bármelyik csapata ellen ez a normális életkép hazai pályán, a szurkoló pedig el is várja a nagyarányú győzelmet a Barca részéről.

Itt rátérhetünk a második pontra, azaz az izgalomra. Hiszen sok mindent lehet írni ezekről a találkozókról, csak azt nem, hogy izgalmasak lennének. Ha a Barca és Valverde kézben tudják tartani a meccset, akkor semmi izgalom nem történhet és borítékolható a nagyarányú hazai siker. Ezt is többféleképpen el lehet érni: maximalista vagy takarékos játékkal. A maximalista verzióban szoktak a 6-8 gólos győzelmek születni, a takarékosban inkább ezek a 4-1 és hasonló eredmények.

Nem szakad le az ég, amikor azt mondom: Valverde a takarékos verzió pártfogoltja. Ez tulajdonképp érthető, hisz ezeken a meccseken félgőzzel játszva is simán nyer a csapat, cserében több energiája marad a fontosabb meccsekre. Ugyanakkor az edző általában ilyenkor sem rotál, ami teljesen érhetetlen a már említett körülmények miatt. Ráadásul az emberben mindig ott van a kérdés: vajon a mellőzöttebb játékosok nem futnák ki a lelküket még egy ilyen meccsen is a további lehetőségek reményében? 

Az összkép kialakításához még egy fontos tényezőt figyelembe kell vennünk. Hogyha az edző takarékos játékra törekszik az első gól(ok) megszerzése után, akkor ki kell ölnie a gól utáni játékból minden olyan lehetőséget, hogy az ellenfélnek esélye legyen visszajönni a meccsbe. Jól tudhatjuk, hogy az altatásba az altató tud legjobban belefáradni, és ha csak egyszer kapja el a fonalat az ellenfél, abból már hatalmas meglepetések születhetnek.

Most hogy megvannak az összetevők, ideje összerakni a képet. Kezdésnek Valverde végre egy olyan csapatot rakott fel a pályára, mely egyáltalán nem hasonlít az alapkezdőre és egy szétrotált csapatra sem. Pontosan annyi változtatást (3-4) eszközölt, melyet mindig kéne ahhoz, hogy jó erőben maradjon mindenki a szezon végére. 

Az első gól gyorsan meg is született, és bár utána is támadt a csapat, mégis érződött a fent említett takarékosság, mondhatni hogy unalmas lett a meccs. Biztos ami biztos, ne legyünk csalódottak a félidőben, közvetlenül a szünet után sikerült megduplázni az előnyt. Ekkor már megvolt a kétgólos lélektani vezetés, a csapat sokkal passzívabb lett. Ez nem feltétlenül probléma, de ilyenkor kell kiölni az ellenfélből a próbálkozó kedvet, ahogy már fentebb írtam. És ez az, ami nagyon nem megy idén. Egyszerűen saját magát altatja el a Barcelona, melynek egyértelmű következménye szokott lenni: bekapott gól.

Félelmetesen ingatag idén a védelem, gyakorlatilag bárki képes gólt lőni Stegenéknek, akár még a Camp Nouban is. És ez baromi veszélyes. Ez az Alaves nagyon gyenge játékerőt képviselt, főleg támadásban, ám a Barca engedte nekik a hirtelen válaszcsapást, és ez magával hozta a momentumot, ami veszélyesen képes megfordítani a játék képét, szintén ahogy fentebb írtam. Ebből most szerencsére nem lett nagyobb probléma, de a tavaszi szezonra ezen kéne a legjobban  dolgozni, mert egy ennyire instabil védelem nem fér bele egy komolyabb ellenféllel szemben. 

Lassan pontosan féltávnál vagyunk és a jelek ugyanazok mint az elmúlt 2-3 évben: a játék hagy kivetni valót maga után, de az eredmények és a tabellák állása nagyon kedvező. Csak a csapaton múlik, hogy fog alakulni a tavaszi szezon és a végelszámolás. 

Barcelona - Alaves 4-1

Stegen - A gólért kár hibáztatni, de nem sokkal később volt egy rémisztő kifutása, melynél a szerencsefaktort is igénybe kellett venni, hogy ne egyenlítsen két perc alatt az Alaves. Fejben ő sincs ott teljesen. 6

Roberto - Én aktívabbnak éreztem támadásban a jobb oldalt, mely azért nem gyakran fordul elő. Lehet ezt Messi jelenlétének betudni, vagy csak Alba pocsék 2019-es formájának. A lényeg, hogy Robi sosem a feltűnő játékosok között van, mégis az egyik legfoglalkoztatottabb kerettag, nem véletlenül. 7.5

Pique & Umtiti - Feleslegesnek találom kettévenni őket, mert az Alaves annyira fantáziátlan és ötlettelen volt támadásban, hogy egyiküknek sem volt igazán sok dolga. Umtitit jó volt azért látni magabiztosabban játszani, de a bekapott gólnál az egész védelemmel együtt ők is nagyon elcsúsztak. 7

Alba - Egyértelműen ő az év csalódása, mert idén nem sok mindent mutatott. Mintha teljesen elfelejtették volna Messivel, hogy milyen fantasztikusan tudnak összejátszani. Alba támadásban ezen a meccsen sem tudott sok mindent felmutatni, cserében a bekapott gólnál is ő maradt le legjobban az emberéről. Ezt a szintet lassan Firpo is tudja hozni, gyenge. 6

Busquets - Lehet akármilyen lassú, bérelt helye van a kezdőben, mert egyszerűen rá épül a játék. Nem tudom, hogy ez még meddig lesz így, de elképzelhetőnek tartom, hogy eligazolása napjáig a kezdőt fogja képezni. Ez csak akkor tud működni, ha valaki kompenzálja őt futásmennyiségben, erre jó pl. Rakitic vagy Roberto. 7.5

Vidal - Gól ide vagy oda, én azért nem voltam annyira lenyűgözve a játékától. Tény, hogy remekül eltalálta a labdát, de a mezőnyben összességében nem volt feltűnő. Vidalnak valószínűleg addig van létjogosultsága a csapatban, amíg Valvedre az edző, mert egyébként ő az egyik leggyengébb opció a középpályára, taktikailag tud csak beférni, ha épp egy romboló játékos kell. 6.5

Alena - A szezon legérthetetlenebb dolga számomra, hogy az a srác miért csak ennyi játéklehetőséget kap. Talán bátor kijelentés, de mb22 kollégámmal egyetértünk a témában: Alena simán beférne a kezdőbe, hisze Rakiticnél és Vidalnál egyértelműen jobb, és nem rosszabb Arthurnál, miközben a hozzáállása sokkal jobbnak tűnik. Remekül fordul le, jól fedezi a labdát és fantasztikus látása van a pályán. TILOS eladni! 7.5

Griezmann - Ő kezdte a gólgyártást, de aztán a második félidőben teljesen beszürkült, nagyon korán le lehetett volna cserélni. Mindenesetre érdekes nézni, hogy egyre népszerűbb a szurkolók körében, ezt pedig elsősorban a hozzáállásának köszönheti. Dembele, lehet tanulni! 7

Messi - Egy átlagos nap egy hatszoros Aranylabdás, hatszoros Aranycipős életében. 7.5

Suarez -  Érdemes megnézni az uruguayi hetét. Hétköznap a fél internet kivégezné a Clasicon nyújtott borzalmas teljesítménye miatt, hétvégén sima meccs embere cím egy góllal, 3 gólpasszal. Ő pedig már csak ilyen lesz, lehet szeretni vagy utálni. 8.5

Köszönjük az egész éves figyelmeteket a Blogon, kellemes ünnepeket kívánunk!