Az van, hogy ezt már évek óta sejteni lehetett, hogy előbb utóbb el fog jönni egy ilyen szezon, amelynek kényszerűen is vízválasztónak kell lennie, hiszen, ha magunktól nem ismerünk rá arra, hogy mekkora szarban is van az, amit FC Barcelonaként emlegetnek, akkor majd ráébresztenek az eredmények. Évekkel ezelőtt, tulajdonképpen Bartomeu érkeztével elindult egy olyan úton a csapat, amely testidegen: elkezdtük két kézzel szórni a pénzt a csapat addig vallott alapelveinek tiszteletben tartása nélkül. Ennek természetesen csak az egyik negatív hatása lett az, hogy mára gyakorlatilag képtelenek vagyunk alkupozícióba kerülni, hiszen mindenki tudja, hogy ha egy 75 milliós játékosért 110-et kér, azt ki fogja fizetni a klub, ennél egy sokkal aggasztóbb faktor az, hogy ezek a vaktában kidobált százmilliók nem térülnek meg, a játékosok nem válnak be, a keret ennek köszönhetően vagy folyton változik, vagy romlik, vagy esetleg ezek együtt.
Természetesen ez a folyamat nem egy, és nem két év alatt zajlott le, ez egy hosszú erózió volt, egy hosszan tartó kivér(e)z(tet)és, amely végül oda vezetett, hogy a korábban rettegett Barca nem tényező európai porondon, és jelenleg az elmúlt évtizedben klisévé váló bajnoki győzelemről is le kell mondanunk. És ez valóban nem bennem fogalmazódott meg egyedül, de ezzel a mostani időszakkal el kell búcsúznunk egy korszaktól, egy olyan korszaktól, amely eredményeit és ütőképességét a jelenleg regnáló vezetőség szemrebbenés nélkül áldozta fel a profitorientáltság és önnön kapzsiságuk oltárán. Közben persze volt egy jó év is, amikor az addig edzőként még semmit nem bizonyító Luis Enrique átvette a Barcát, és első szezonjában ráborította az asztalt a futballvilágra az MSN-nel, de mint az utólag kiderült, az a sikerszezon sem volt másnak köszönhető, mint hogy a támadótrió mindent megoldott. Közben a fénylő színfalak mögött tovább rohadt az egész klub, és ez évekkel később jött csak ki igazán élesen.
Ugyanis a színfalak mögött végig pontosan ugyanaz zajlott, mint a Real Madridnál. Vegyünk meg egy csomó sztárjátékost, akiket majd profitszerzésre felhasználunk, pakoljuk fel őket a pályára, és majd menni fog. A Realnál azonban ez azért működik, mert ehhez illő edzőjük van. Olyan edző, aki ismeri a játékosait, tudja az erősségeiket és gyengeségeiket, és mindenkinek megadja a feladatát. Nem akar gyönyörű futballt játszani, nem akar egy stratégiához ragaszkodni, nyerni akar. Bármi áron. Ez azonban itt egyfelől nem elég, másfelől nem valósul meg. Luis Enriquénél láthattunk hasonlót, az működött. Azóta senkinél semmi. És tessék, ez van, ha van egy hitvallásod, egy elképzelésed, és azt feladod azért, hogy egymilliárd eurós bevételt generálj azzal, hogy 11 nagy név rohangál egymás mellett a pályán, látszólag a koncepció teljes hiányában.
És akkor ebből az időszakból kiragadnám a jelen évet, mert mégis ezt zárjuk most le, erről kellene szót ejteni, hiszen - mint ahogyan azt Messi remekül meglátta - az Osasuna-meccs összefoglalta az egészet. A csapat a korábbinál is lassabb, körülményesebb, kiszámíthatóbb és élettelenebb lett. A játékosokon egyáltalán nem látszik, hogy bármi is motiválná őket (kivéve persze néhány embert), ami pedig nagyobb gond, hogy a csapatkapitányunknak sincs meg az a karizmája, az a kiállása, amivel pl. Puyol, vagy Xavi vagy Iniesta fel tudta tüzelni annyira a társaságot, hogy kimenjenek a pályára, és tulajdonképpen akárkit kiheréljenek. Ez már a szezon elejétől látszott, és nem segített a dolgon, hogy a felnőtt keret 3 tagja is elhagyta a csapatot a télen, akik helyére nem érkezett erősítés, az itt maradó játékosok nagy része pedig 30 közeli, vagy már idősebb is.
Majd jött a megkérdőjelezhető edzőváltás, és természetesen nagy nyomás helyeződött Quique Setiénre, aki ennek ellenében egy idősödő, rövid keretet kapott meg úgy, hogy változtatási lehetősége nem volt, leszámítva a B csapat játékosait. Természetesen mindennek ellenére magas elvárásokat támasztott felé mind a vezetőség, mind a szurkolótábor. Ha pedig hihetünk a nem mindig objektív és igazmondó sajtónak, az öltöző nem nagyon békélt meg vele, ami tovább nehezítette a helyzetet. Ennek ellenére előrelépés nem nagyon mutatkozott, a csapat pedig ez alatt a posztcovid időszak alatt teljesen ki lett facsarva. Egyes játékosok egyáltalán nem jutottak pihenőidőhöz, ezzel a teljesítményük romlott, pedig ennek nagyon nem lett volna szabad így lennie.
Lényegében ezt foglalta össze Messi a meccs utáni hangzatos kijelentéseivel, amelyeket még kiegészített azzal, hogy a szurkolók türelmetlenek, és ilyen játékkal a Napolit sem lehet majd kiejteni. Ez mind a kettő igaz, azonban ezeket a változásra tett ígéreteket már sokszor megkaptuk, mégsem történt tulajdonképpen semmi. Ugyanott vesztegelünk, mint korábban, közben a kulcsjátékosok kiöregszenek, generációváltások maradnak el, javulásnak pedig hűlt helyét se találni.
És akkor itt az ideje kicsit beleásni magunkat a „ki is a felelős” kérdésbe. Mindenek előtt felel a helyzetért a vezetőség, hiszen sportszakmailag és emberileg is megkérdőjelezhető döntéseik vezettek ahhoz a kaotikussá váló helyzethez, amelyben most elbuktuk, el kellett bukjuk a bajnoki címet. Felelős Quique Setién is, hiszen bár ideje volt, javulást nem tudott felmutatni a csapattal, ha csak nem soroljuk ide azt, hogy Valverde 19 meccsen 17 pontot bukott, Setién pedig 18 meccsen 15-öt. Idegenben továbbra is impotens a csapat, az egyes játékelemeket nem sikerült belevernie a csapatba, a védelem egykét jobb periódusától eltekintve továbbra sem top szintű, a támadó harmadban pedig rendszerint elfogy a tudás. Ez az FC Barcelonánál elfogadhatatlan. És - bár ezzel nem leszek népszerű, de nem érdekel - felelős Messi is. Csapatkapitányként az lenne a feladata, hogy a mindenkori edző jobb keze legyen, a játékosokat ráncba szedje, és a csapat élére állva nem csak teljesítményével, de karizmájával is vezesse azt. Ezek közül pedig gyakorlatilag semmi nem látszik megvalósulni. Griezmannt állítólag nem nagyon csípi, nem egy meccs volt, ahol nem passzolt egyet sem neki. Zsörtölődés, széthúzás, gyermeteg puffogás, amit egy topcsapat nem bír el. Továbbá Setiénnel való kapcsolatáról is hallani lehet(ett) olyanokat, hogy nem igazán jó, nem akarja, hogy itt legyen. Márpedig, ha egy ember egyszemélyben túlnőhet egy klubon, akkor ez lesz a végeredmény. Arról pedig már esett szó, mennyire mérgező tud lenni a barátsága Suárezzel a csapatra nézve.
Összességében tehát kaphatunk egy retteneted jövőt sejtető összképet, amit Bartomeu rendszeresen fejel meg azzal, hogy „nem mondok le”. Pedig, ha szeretné a klubot, és szeretne még egy (első, és) utolsó jót tenni érte, akkor már nem lenne elnök. Az, hogy ebből a gödörből, vagy nevezzük ezt inkább szakadéknak, ki rángatja majd ki a csapatot, és mikor, sajnos még nem ismert, de ennek nagyon súlyos következményei lehetnek, ha ezen az úton haladunk. Úgy akarunk Real Madridot játszani, hogy 1) ez nekünk nem áll jól, 2) ők tudják ezt eredményesen csinálni, mi nem. Hát, apátok faszát. Azt.
És hát mondjuk ki, valljuk be magunknak, már mi sem azért szurkolunk a Barcának, mert jó, vagy mert tetszetős, amit csinálnak. Hanem azért, mert nem akarjuk elengedni.
Barcelona 1-2 Osasuna (Messi)
