Leo,
Nehéz ez, mert írni kellene valamit, akármennyire is nem megy, mert mégis Rólad, Lionel Messiről, a Kecskéről, minden idők legnagyobbjáról beszélünk. Akit most el kell engedjünk. El kell engedjünk, de nem akarjuk. Nem akarjuk, mert nem lehet, hogy valaki akarja.
Na de...
Vannak az életben olyan helyzetek, amelyekre az ember nem tud egyszerűen felkészülni. Hiába gondolja, hogy amikor eljön az az esemény, akkor készen áll rá, ez nem így van. Külön nehéz, amikor ez váratlanul történik, amikor látszólag egyenesben vannak a dolgok. A te távozásod ilyen volt. Úgy neked, mint a szurkolóidnak. Azoknak az embereknek, akik hősként tekintettek rád, azoknak, akik előtt példakép voltál. Mert félre ne értsük egymást, példakép voltál.
Tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor elköszönsz. Voltak is már erre utaló jelek korábban, de mindig itt maradtál. Mindig itthon maradtál. És mi mindig hálásak voltunk neked. És hálásak voltunk a sorsnak is, amiért láthattunk játszani. Amiért még a nyüglődősebb időszakokban is értelmet adtál annak, hogy leüljünk meccset nézni.
Nem álltunk erre készen. Sem te, sem mi, senki.
Az élet néha olyan, hogy váratlan dolgok váratlan időben történnek az emberrel, és ilyenkor ezeket egy gyomrosként fogja fel. Egyik pillanatban minden egyben van, a másik pillanatban pedig csak ülsz, és nézed, ahogy az életed egy egész más csapásirányba került, és innentől egy egész más utat kell járj. Esetedben ez egy méltatlan út. Mert méltatlan az, ahogy, és az, ahol kikötöttél
Ilyenkor természetes reakció, hogy az emberből a keserűség tör elő, mert nem tud megemészteni egy helyzetet, és úgy gondolja, ha kiemeli a rossz dolgokat, azzal könnyebb lesz bemagyarázni magának, hogy ez végülis egy jó lezárása egy életszakasznak. De ez nem igaz, és nem is ezt szeretném, szeretnénk, szeretnéd. Hanem arra emlékezni, hogy mennyi mindent adott az élet ebben az időszakban.
Bár mi túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy emlékezhessünk rá, az idősebb szurkolóknak biztosan maradandó élmény lehetett, amikor 2004. október 16-án Te lettél a valaha volt legfiatalabb játékosa a Barcelonának, mikor a 82. percben beálltál az Espanyol ellen. Ha máshonnan nem, videókról mindannyian emlészünk első gólodra, arra a pofátlanul szép lögybölésre az Albacate ellen, miután Ronaldinho nyakába ugrottál. Te lettél a legfiatalabb gólszerzője a csapatnak, ki más? 2007 áprilisában a Getafe ellen a félpályán túl vetted át a labdát és ami ezután következett, azt minden Barcelona-szurkoló mai nap is vissza tudja idézni. Nem egy, nem kettő, öt emberen hámoztad át magad elképesztő sebességgel, mielőtt megszerezted azt a gólt, amit a szurkolók másfél évtized távlatából is a valaha volt legszebb gólodnak tartanak.
Aztán megkaptad az ikonikussá vált 10-es mezt és ami következett, azt soha nem fogja elfelejteni az, aki látta. Meghatározó sztárja lettél a világ valaha volt legjobb csapatának, a Guardiola által vezetett Barcelonának. Elképesztő focit játszva csináltatok hülyét bárkiből, akinek ki kellett állni ellenetek. Két gólt szereztél az ikonikus, 2-6-ra végződő Klasszikuson, a csapat valaha volt legjobb eredményét szállítva a Real Madrid ellen. Megnyertétek a kupát, majd a ligát és végül a Bajnokok Ligáját is a fejesednek köszönhetően. Nem gyakran szereztél gólt ezzel a testrészeddel, ám a Manchester United elleni döntőben majdnem olyan magasan szálltál, mint fő riválisod, Cristiano Ronaldo tette megannyiszor pályafutása során. Részese voltál a spanyol focitörténelem első triplájának, majd ezután behúztátok a maradék három trófeát is, ezzel elsőként megnyerve mind a hat trófeát egy naptári éven belül. Az egyéni siker sem váratott sokat magára, 22 évesen megnyerted első Aranylabdádat.
A következő évben 47 gólt szerzeve beállítottad a brazil Ronaldo klubrekordját, négyet gurítottál az Arsenalnak és Te lettél a klub legtöbb gólt jegyző játékosa a BL-ben. A trófeák egymás után jöttek, Te pedig 2012-ben a csúcsra értél. Abban az évben voltál a legáttörőbb, a legbrutálisabb, a legellenállhatatlanabb. Ekkor már mi is láthattuk saját szemünkkel azt az elképesztő, mindent elsöprő tehetséget, amivel hétről hétre szántottad fel a legkülönbözőbb pályákat és ellenfeleket. Teljesen felfoghatatlan, 91 gólt szereztél 2012-ben, ami egyszerűen megdönthetlen rekordnak tűnik a mai napig. Rekordot jelentő öt gólt vágtál a Leverkusennek, majd az év végén a Barca legsikeresebb gólvágója lettél a ligában, megdöntve César 190 gólját és te lettél a valaha volt egyetlen négyszeres Aranylabdás. Mindezt 25 évesen, és hol volt még a vége...
Bár a klub vesztett dominanciájából, a te szereped megkérdőjelezhetetlen maradt a következő évtizedben is. Te lettél Mr. Barcelona, az ember, akit azonosítanak a klubbal, az ember, akitől a csodát várják és az ember, aki lassan a klub felé nőtt. 2015-ben, új játszótársakkal újra leuraltátok a világot, megszerezve a csapat második tripláját. Ebben a menetelésben döntötted el Boatenget, mint egy bábut és emelted át Neuert, pályafutásod egyik leghíresebb gólját szerezve. A klubsikert újra egyéni követte: 2016 januárjában megszerezted életed ötödik, abszolút rekordot jelentő Aranylabdáját. Évről évre jöttek a gólok, szebbnél szebb megmozdulások; serlegek és Aranycipők. Játékosok jöttek-mentek, de Te végig konzisztensen ott maradtál a csúcson, mintát mutatva bármely álmodozó kisfiúnak a világon, hogy hova érhet el az ember ebben a sportban. Ikonná váltál, aki meghatározó sportpillanatokat teremt: az utolsó perces gólod utáni mezlevételed a Real ellen, illetve a szurkolókkal való ünneplés a PSG legyőzésénél mind-mind beleégtek az emlékezetünkbe.
2018-ban lettél a klub csapatkapitánya, teljesen megérdemelten. Ugyan messziről nézve a halkabb, kevésbé vehemens kapitányok közé tartoztál, mégis minden csapattársad elmondta az évek során, hogy mennyit jelentett nekik a vezetésed. 2019. december 2-án megnyerted életed hatodik Aranylabdáját és elnézve idei évedet, egyáltalán nem biztos, hogy az utolsót. Bár 2020-ben el akartál menni, nem tehetted. Kezdetekben látszott rajtad a csalódottság, azonban idővel felálltál belőle és elképesztő lelkierőt tanúsítva a csapat élére álltál, vezérként viselkedtél és egy évet segítettél az újraalakuló csapat fiataljainak beleszokni ebbe a mezbe és az ezzel járó teherbe. És bár most, egy évvel később itt hagysz minket, az örökséged még sokáig továbbél.
Egy játékos megmérésekor gyakran feledésbe merül, hogy karrierjének van egy futballon kívüli oldala is. Ez az a személyes oldal, amely különbséget tesz sztár és legenda között. Ettől lesz valaki ikonikus. Ezek azok a karakter-elemek, amelyek akkor jönnek ki, amikor a lépés nem jön ki. Amelyet a nehéz időkben látunk. És te, Leo, te ikonikus vagy. Te egy legenda vagy. Mert nem csak a pályán, de azon kívül is megtettél mindent szeretett klubodért.
Az élet nem volt mindig meseszép, és a kerítés sem volt mindig kolbászból. Az utóbbi tíz évben végignézhettük, hogy a csúcsról milyen mélyre tud zuhanni a csapat, majd aztán onnan hogy próbál meg visszakapaszkodni. Eljutottunk oda, hogy Európában évek óta nem vagyunk képesek meghatározó tényezőként szerepelni. Ez pedig egy olyan mélyrepülés, amely sok játékosnál egyet jelentett volna azzal, hogy új csapat után néz, ahol még mindig a legnagyobb trófeák legfőbb esélyese lehet, ahol valami újban is megmérheti magát. De te nem tetted. Te maradtál, küzdöttél, mert az álmod az volt, hogy újra megnyerhesd a Bajnokok Ligáját.
Kitartottál a klub mellett még a legrosszabb időkben is, holott tudtad, hogy vannak olyan csapatok, ahol sokkal könnyebben megnyerhetnéd a BL-t, akik egy adott szakaszban sokkal jobban teljesítettek, mint mi. De ami igazán megmutatja, hogy ki is vagy Te, az az, hogy a távozás helyett fogtad, és a válladra vetted a Barcát. Nagyon nehéz lenne egyértelműen, tényszerűen megmondani, hány pontot köszönhet neked a csapat, mekkora szereped volt az egyes trófeák megnyerésében, de amit egész biztosan elmondhatunk, az az, hogy nélküled ma nem lenne itt a Barca, ahol.
És a dolgod nem volt könnyebb idővel. Mert 2010-ben olyan csapat volt körülötted, amelybe Guardiola csak beletette az isteni Leot, és minden jobban ment. Aztán idővel elkezdtek kihullani a régi arcok. De a helyüket nem vette át senki. Elment Puyol, Villa. Maradtál Xavival, Iniestával, Sergioval, Alvessel. Jött Neymar, és elkezdődött a kettőtök története. Egy évvel később megérkezett Suárez, és kezdetét vette a rendíthetetlen MSN. Viszont aztán elment Pedro, ezzel véget ért a Messi-Villa-Pedro korszak, és ekkor távozott Xavi és Dani Alves is. Rá egy évre leköszönt Iniesta, majd arra egy évre botrányos körülmények között Neymar. Az öregfiúkból pedig ekkorra már csak Te, Geri, és Busi maradtatok, ez egészült ki Suárezzel és Albaval. Az emberek tehát változtak, de Te magad állandó voltál.
És most, annyi év, annyi emlék, annyi szép vagy együtt átvészelt időszak után akkor, amikor maradni akartál, nem lehetett. Összejöttek a dolgok, és ennek a legnagyobb kárát te láttad. Te, aki bármire hajlandó lett volna, hogy maradhasson. Azonban még ha ez fizikailag nem is jött össze, a mi tudatunkban te mindig is a Barcában játszol. És mindig is a szurkolóid leszünk. És mindig mi leszünk a szurkolóid. És mindig ez lesz az otthonod. Most talán elmentél egy kicsit, most egy időre talán elváltak útjaink, de ezek egyszer újra keresztezni fogják egymást. Egyszer újra hazatérsz, és mi tárt karokkal fogunk várni.
Ég veled, kicsi Leo! Vigyázz magadra, és mutasd meg a csigazabálóknak, hogy kell focizni! Várunk haza!
