Töredelmesen be kell valljam, hogy én még nem láttam azt a Barcát, aminek Sergio nem volt része, és ezzel talán nem vagyok egyedül. Számomra Sergio és a Barca olyan fogalompárt alkotnak, mint a „korsó” és a „sör”. Ahogy nem kérsz másban sört, és nem iszol mást korsóból, úgy a Barca nem játszik Sergio nélkül, és Sergio nem játszik a Barcán kívül. De most sajnos mégis ott vagyunk, hogy ez be fog következni, ha tetszik, ha nem. Az okait ismét lehetne boncolgatni, mint Jordi Alba esetében tettük, anélkül, hogy minden infó rendelkezésre állna, és lehet, hogy sor is fog majd erre kerülni, de ennél fontosabb az, hogy méltó mód emlékezzünk meg Busiról.

Ez az ember a paradox jelenség tökéletes megtestesülése. Az ember, aki 5 kilóval született, és azóta is max akkor több ennél, ha már rég nem volt fodrásznál, ugyanakkor az ember, aki egy felé 200-zal száguldó, megpakolt, négy mozdonyból és 80 vagonból álló tehervonattól is el tudná venni a labdát. Gyakorlatilag a fizika szabályainak határait feszegeti, és paradigmaváltásért kiált az, hogy ez az ember hogyan húzott le 15 évet a világfoci elitjében úgy, hogy közben drabálisabbnál drabálisabb játékosokkal került szembe, állt beléjük, vette el tőlük a labdát, úgy, hogy egész karrierje során mindössze 131 napot volt sérült.

És nem is lehetett sérült, hiszen – és ezt sokan nem látták – ő a mindenkori Barca egyik legfontosabb játékosa, azzal együtt, hogy a súlya a csapatban mindig annak fényében változott, hogy éppen milyen volt körülötte a csapat. A Guardiola vezette aranycsapatban olyan emberek vették körül – elég csak a közvetlenül mellette játszó Iniestára vagy Xavira gondolni – akik tudásban, játékintelligenciában, stílusban vele egy szinten voltak, így nyilván az ő szerepe ekkor nem domborodott ki annyira a nézők számára. Ugyanakkor később értelmet nyertek Pep azon örökérvényű szavai, hogy „ha a játékot nézed, nem látod Busquetset, de ha Busquetset nézed, látod a játékot.”

Ezzel egyértelműen arra utalt, hogy a Barca játékának motorja Sergio. Ő az az ember, aki megteremti az összeköttetést a védelem és a középpálya között, neki köszönhetően a másik két középpályásnak tizedannyit kell visszalépkednie, hogy a csapat kihozhassa a labdát, ő az, aki meghatározza, hogy milyen ütemben és a pálya melyik részén indul meg a támadás, és az oldalváltások legnagyobb része is rajta keresztül történik. És mint a csapat motorja, gyakorlatilag pótolhatatlan volt. Voltak kísérletek az évek során arra, hogy találjanak ebbe a szerepkörbe egy embert, és még mindig nem láttunk de Jongból eleget ezen a poszton ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy ő is egy újabb sikertelen kísérlet (bár az egyelőre megállapítható, hogy de Jongnak a dupla pivot feküdt a legjobban eddig), de minden ilyen próbálkozás azt erősítette, hogy amit Busi tud, azzal nem rendelkezik más, azt nem lehet megtanulni edzéseken – azzal születni kell, abban nevelkedni kell, annak a DNS-ed részét kell képeznie.

Nem véletlen, hogy Busquets hiányában a játék is egész más volt. Senki nem tudott olyan higgadt és magabiztos lenni, mint Sergio, és mint ami ahhoz kell, hogy magadra tudd hozni az ellenfelet, és a legutolsó pillanatban tökéletes technikával kivedd a játékból. Azért akartam itt – talán kicsit erőltetett módon – behozni a technika kifejezést, mert fontos arról is szót ejteni, hogy Sergio a cruyffi értelemben véve volt technikás, amely szerint nem attól technikás egy játékos, hogy ezret tud dekázni (bár lehet, hogy tudott ezret dekázni), hanem attól, hogy a labdát a tökéletes pillanatban teszi a csapattársához a tökéletes sebességgel, és a tökéletes lábára, akár egy érintéssel, úgy, hogy azt utána nem kell dédelgetni, megszelídíteni, hanem egyből lehet vele tovább játszani. Persze emellett le is forgott emberekről, kicselezte őket, amelyek nyilván bámulatos pillanatok voltak, de a klasszik Busit mégis azok a finom passzok jellemezték, amelyekből sütött az intelligencia és a hozzáértés.

Sergio annak ellenére, hogy mindent megnyert, amit egy spanyol csapatnál játszó futballista klub- és válogatott szinten megnyerhetett (a világbajnokságot leszámítva mindent legalább kétszer), az utóbbi évek egy jelentősebb részében, főleg a Luis Enrique és Xavi közötti időszakban látványosan szenvedett. Ezekben az években a klasszikus Barca-iskola képviselői helyett egy eredményközpontúbb, majd később két, az alapokhoz visszatérni kívánó, de ezekben keservesen elbukó edző irányítása alatt egyáltalán nem tudta az igazi önmagát adni. Ezekben az években – akár legendának számít, akár nem – még mi magunk is szívesebben láttuk volna a kispadon, néha pedig a klub berkein kívül. Mindezt viszont feledteti az, hogy még utoljára, másfél évig korábbi csapattársa, Xavi irányítása alatt láthassuk azt a Sergiot, akit Guardiola alatt. Persze ez a kiadás kicsit lassabb volt, kicsit tökölősebb, egy-két hibát is vétett, de összességében ez volt az a Sergio, aki akkor jut eszünkbe, amikor a védekező középpályás és a Barca kifejezést egy mondatban halljuk.

Érdemes kiemelni azt is, hogy az őt övező szeretet és tisztelet egyáltalán nem volt osztatlan a futballrajongók között. Nagyon sokan valamiért nem tudták még mindig túltenni magukat azon, hogy 13-14 évvel ez előtt egy szabálytalanság után ez a szemétláda az arcát fogva feküdt a földön, majd a két ujja között formált résen át kipillantott két haláltusa között a játékvezetőre, hogy megnézze, benyelte-e a színjátékát. Gyorsan érdemes megjegyezni, hogy ezeknek az egybites szurkolóknak a jelentős része hétről hétre nézte merevedéssel Ronaldo nevetségesebbnél nevetségesebb színjátékait, tapsikol azóta is Vinicius botrányos viselkedésének, vagy éppen tartja Neymart még mindig a világ legjobbjának – és nem, nem a nevetséges színész kategóriában, hanem a futballista kategóriában. Szóval relativizáljuk ezeket a véleményeket, szorozzuk meg az azokat hangoztató crème de la crème intellektuális koefficiensével, és kapunk egy nagy kövér nullát. Sergiot ugyanis nem ez jellemezte. Igen, akkor, lassan másfél évtizeddel ezelőtt egyszer csinált egy ilyet. És azóta? Hol vannak azóta a nyilvánvaló műesések, az átlátszó színészkedések?

Sergio távozásának híre nem volt annyira meglepő, mint a másik két kapitányé. Már a szezon elején is voltak hangok, amelyek egyértelműen azt súgták, hogy Busi idén lesz utoljára Barca játékos, és az idény végén így vagy úgy, de elhagyja a klubot. Emögött két indok lehet, és őszintén reméljük, hogy az előbbi az. Az egyik, hogy ő maga is tudta, hogy elérte a határait, és nem tudna még egy évet ugyanezen a szinten futballozni. Ezt mondjuk az is alátámasztja, hogy bár még nem olyan idős, mint amilyen idős korában nem egy focista még bőven az európai elitben focizik, viszont a fizikuma továbbra sem jobb egy fogpiszkálóénál, ami ilyen szinten és ennyi idősen már egy komoly tényező. A másik, ami még vélhetően pár évig minden játékos távozásakor fel fog merülni, az anyagi indíttatás – akármelyik fél oldaláról. Busi volt az egyik játékos, akinek pofátlan számú alkalommal vágták meg a fizetését, és akinek még mindig jelentős költségekkel járt volna új szerződést ajánlani. A játékos az előbbit, a klub az utóbbit nehezményezhette, erre pedig sajnos nincs más megoldás, mint, hogy nem adnak neki új szerződést. Akár az első, akár a második, akár részben ez, részben az az oka, az Busi itteni érdemeiből semmit nem von el.

A távozásával egy olyan űr keletkezik, ami legutoljára Messi esetén volt így: olyan szerepbe kell behelyezni egy embert, ami más csapatnál egy egész csapatrész koordinált mozgását igényli, és amely ellátására egy ember jószerrel nem képes. Személyében pedig egy olyan legenda, és a spanyol labdarúgás egyik legnagyobbja távozik, aki nem a balhéival, meg a bulvár értékű tetteivel vívta ki az emberek figyelmét, egyszerűen csak csinálta, amihez értett, és egy idő után mind a klubjánál, mind a válogatottnál megkerülhetetlen szereplő lett. Aki ezt látta, az értette Busit, és az értette a rendszert, amiben játszik, aki nem, az nem. Sergio egy csodálatos karrier után dobbant most, és furcsa érzés, mert akárhogy is ugyanannyi ideig láttam és követtem őt (pár hónap eltéréssel) heti szinten, mint Piquét, ez most mégsem olyan érzelmes pillanat. Talán azért van ez, mert neki sem volt az. Mert ő a búcsúzásakor boldog és büszke volt. Boldog volt, hogy része lehetett ennek az egésznek másfél évtizeden keresztül, és büszke volt mindarra, amit itt elért. Mi pedig szintén kizárólag boldogok és büszkék lehetünk. Boldogok, mert hétről hétre láthattuk, ahogy ez a szerény pálcikaember alkot a pályán, és büszkék is ugyanerre. Évtizedek múlva pedig büszkén mesélhetjük és mutogathatjuk az unokáinknak, hogy „látod, na ő volt az a Sergio, akit a nagyapa látott, és aki egy életre átírta a védekező középpályás szerepének definícióját.”

Záró gondolatként tehát csak annyit szeretnék itt elmondani, hogy Busi, hálás köszönet illet mindazért, amit a klubért tettél, minden eredményért, minden kitartásért, minden kompromisszumért és minden egyes csepp verítékért, amit ezért a csapatért, és annak hűséges szurkolóiért áldoztál. Gyerekként jöttél, nagy álmokkal. Végignéztük, ahogy megvalósítod ezeket, megéled minden pillanatát, és most, amikor elköszönünk, nem egy játékostól köszönünk el, hanem büszkén, és (mostmár fátyolos szemmel...nem, nem könnyek, milyen könnyek, pfff....) csak annyit mondunk: köszönünk mindent, Legenda! Viszlát, és várunk vissza!

A szeron során elbúcsúztunk Piquetől, melyet ide; illetve Albától, amit pedig ide kattintva olvashattok el.