Mostanában gyakran eszembe jut egy régi történet, gondoltam, megosztom veletek ilyen kis szösszenet formájában. Aztán tessék mindenkinek levonni belőle a következtetéseket 

Volt nekem egy barátnőm még évekkel ez előtt. Nagyon szerettük egymást, és jó hosszan voltunk együtt. Egy ponton mindketten elkezdtünk azzal viccelni, hogy majd mi összeházasodunk, együtt öregszünk meg, és ez a sztori soha nem fog véget érni. És ez nagyon nagyon sokáig így is volt.

Persze, akadtak bökkenők az úton, de melyiken nem akadnak? Ezeken több-kevesebb, inkább több sikerrel túl is lendültünk, és utána megint jöttek szép időszakok. Úgy egy évvel a szakítás előtt volt egy mélypont. Ő elgondolkodott a kapcsolatunk jövőjén, és végül amellett döntött, hogy szakítani akar. Leültünk beszélni, fűt fát ígértem neki, és aztán együtt maradtunk. A következő év eleje egy kicsit nyögvenyelős volt, de aztán én is változtam, meg ő is kezdte egyre jobban érezni magát, és megint minden sínen volt.

Aztán egy évvel később jött az, ami felé úgy rohantunk, hogy még csak nem is vettük észre, csak mikor megtörtént. Egyszerűen rájöttünk, hogy nem tudunk együtt maradni. Nem lehet. Nem volt a történetnek harmadik szereplője, egyszerűen csak ez volt. Derült égből villámcsapásként érte mindkettőnket a felismerés. Pedig voltak előjelei. Voltak, de nem akartunk róluk hangosan beszélni, nem akartunk velük foglalkozni, azt hittük, attól jobb lesz. Nem lett.

Mindketten ki is borultunk, mint annak rendje s módja tartja. De mindketten másképp. Én nem akartam felfogni a dolgot, nem akartam vele foglalkozni, ismét azt gondoltam, attól majd akkor nem tűnik valódinak az egész. Frászt nem. Ő a másik véglet volt, pár nappal a szakítás után már mással posztolta a képeket. Én töröltem is magam egy időre a közösségi médiából, mert nem akartam látni. Ugye, tudjuk, azt hittem, attól majd jobb lesz, meg, hogy attól majd nem lesz valódi.

Nagyapám ebben is bölcs öregember volt, ő mondta meg nekem a frankót. „Attól, hogy nem foglalkozol vele, attól még ez valódi. Viszont nem fogsz tudni továbblépni. Ez csak akkor lesz jobb, ha elfogadod, hogy ez valódi, és elkezdesz dolgozni azon, hogyan tovább nélküle.” Gondoltam, az öreg tudhat valamit, szóval így is tettem. Elkezdtem foglalkozni azzal, hogy hogyan éljem tovább az életem anélkül, aki egészen addig éveken át szerves részét képezte. Ez nem megy egyszerűen. Ez nem olyan, mint a biciklizés, hogy éled az agglegény életet, aztán jön egy hosszas kihagyás, a kapcsolat, aztán visszatérsz oda, és pár nap múlva már megint prímán mennek a dolgok. Ez egy folyamat. Mert amíg korábban ott volt, ha szükséged volt rá, addig most magadra vagy utalva. Amíg korábban támaszkodhattál rá, addig most a magad útját kell járnod. És ez félelmetes. 

Félelmetes, de elkerülhetetlen. És vannak nehézségek az úton. Mert idő megtölteni azt az űrt, amit hagyott maga mögött. Eleinte van, hogy a dolgok nem passzolnak. Eleinte bár lősz, de nem találsz. És csak annyit látsz magadból, hogy megborult a harmónia, és minden rossz. De pont ilyenkor kell értékelni azokat a kicsiny bíztató jeleket, amelyek előrevetítik, hogy idő kérdése, és egy új, életerős, független önmagadat mutathatod a világnak.

Ez az az út, amin mindenkinek végig kell mennie, miután valakit elveszít, aki sokáig volt az élete része. Egy göröngyös, nehéz, fárasztó út. De ha nem értékeljük az apró bíztató jeleket, és nem merítünk belőlük erőt, akkor ez nem fog sikerülni.

A sztori persze nem igaz, de remélem, értettétek, mire gondolok. Szombaton folytatjuk, jön a Getafe. Aztán válogatott szünet.