Geri!
Még mindig nem könnyű elhinni, hogy utolsó edzéseidet teljesítetted a klub színeiben, és utolsó alkalommal láthattunk szombaton a Camp Nouban. Még mindig nem könnyű elhinni, hogy az Aranygeneráció egyik utolsó lovasaként most búcsúznunk kell tőled, és bizony gombóc van az ember torkában, amikor arra gondol, hogy basszameg, hogy telik az a rohadt idő, és miért nem vagyunk 10-11 évesek, hogy újra átélhessük ezt az időszakot.
Mióta létezik futball, csapatok, játékosok jöttek, mentek, emelkedtek fel és tűntek el. Így megy ez már több, mint egy évszázada, egy dolog viszont állandó. Amikor valaki megszeret egy csapatot, és elkezd érte rajongani, az élete részévé válik. Hetente leül megnézni a meccseket, követi a történéseket. És idővel azon kapja magát, hogy a csapatot a klubjának nevezi. Holott nyilvánvalóan nem az ő klubja, nem is ott játszik, de még csak nem is a klub alkalmazottja. Viszont úgy tekint rá, mint ami az övé. Mintha egy másik családja lenne.
Sokunk számára ezt jelenti a Barca. Az életünk szerves része, egy másik családunk, egy olyan biztos pont, ami minden változás közepette is jelen van az életünkben. Hétvégén várjuk a meccset, megnézzük, örülünk, az öklünket rázzuk, kiabálunk, szomorkodunk. Mert tényleg átérezzük.
Elképesztően szerencsések vagyunk, hogy pár évet leszámítva egész pályafutásod során a részese voltál ennek, és ennek nagy részében mi is aktívan figyelhettü(n)k. És nem csak amiatt a számtalan trófea miatt, amelyhez hozzásegítetted a klubot – és amelyet ebben a cikkben nem látunk értelmesnek tételesen felsorolni, hiszen nem adna hozzá sokat -, hanem azért, mert személyedben egy olyan ember pályafutását követtük végig, aki a klub játékosaként egyben a legnagyobb szurkolója is (volt) annak. Itt mindent elértél, mindent megnyertél, amiről bárki is álmodhat profi focistaként. Szereztél gólt a Bernabeuban, a BL történetének leggólerősebb védője lettél, két triplát tudsz magadénak, és egy ízben mindent megnyertél. Átlagos futballistaként ilyet az ember nem ér el. És átlagos emberként is aligha.
Soha egy szemernyi kétségünk nem volt afelől, hogy akármit megtennél a szeretett klubodért, és ezzel sok Barca-szurkolónak példát mutattál. Megmutattad nekünk, mit is tesz az, ha az ember rajong egy ilyen csapatért.
Tetted mindezt annak ellenére, hogy a spanyol média, mint a világ egyik leggusztustalanabb dolga, legnagyobb féreg-gyülekezete gyakorlatilag megállás nélkül kereste, hol tud valahol lejáratni, hol tud beléd kötni, hol tudja a magánéletedet kiteregetni, az üzleti döntéseidet és kapcsolataidat kritizálni, és mivel tud még támadni. És ez sajnos el is érte a hatását, leglátványosabban akkor, amikor a spanyol válogatott edzésén a saját nézőid (az ilyet ne nevezzük szurkolónak) kifütyültek. De ez soha nem rendített meg. Számtalan játékos ilyen médiafigyelem hatására rosszabbul teljesít, eligazol egy másik ország másik csapatához, elmenekül. De te pontosan tudtad, hogy itt kell lenned. Ezt a klubot szeretted mindig is, ezt a klubot akartad mindig is segíteni.
Mindig is Barcelona volt, és mindig is Barcelona lesz a te igazi otthonod. Járj akárhol a világban, sodorjon bármerre az élet, ha ott jársz, otthon jársz. A te küldetésed ezen szakasza véget ért, és ezt beláttad. Ennyi év profi futball után az ember teste elfárad, és már nem tud többet hozzátenni a játékhoz. Ezt beismerted, és úgy döntöttél, lezárod. De bár ne így lenne. Bár ne kellene lezárnod. Bár láthatnánk hétről hétre még évekig, és bár tudnád még évekig a legjobb formádat hozni. És nem csak azért, mert egy világklasszis védő voltál, a korszakának egyik legjobbja, hanem azért, amilyen személyiség, karakter voltál a klubnál.
Ott segítetted a Barcelonát, ahol tudtad. Ha éppen arról volt szó, hogy a gazdasági helyzet és a keret megerősítése érdekében a vezetőség csökkenteni akarta a fizetéseket, te voltál az első, aki beleegyezett. Ha éppen arról volt szó, hogy menteni kellett egy óriásit, vagy ki kellett állni valaki mellett, vagy segíteni kellett egy játékosnak, vagy éppen le kellett szarni Gil Manzano kurva anyját, te voltál az első, akiben felébredt a tettvágy, és bár ez utolsó még egyelőre kipipálatlan tétel a bakancslistádon, a többit habozás nélkül tetted meg. Majd visszavonulásod bejelentése után kiderült: 30 és 40 millió euró közötti összegről mondtál le a klub gazdasági helyzetének segítése céljából. Ha nem ez írja le legjobban rajongásod, akkor nem tudjuk, mi.
Voltak persze rossz időszakok. Volt, ahogy mi magunk is úgy voltunk vele, hogy nem biztos, hogy érdemes tovább húzni, hiszen elérted a határaidat. De utána rendre bebizonyítottad, hogy ilyenek nálad nincsenek. Nincsenek határok, legfeljebb a csillagos ég. És azt is el kell ismerni, hogy magánéleti dolgokban megosztó személyiség voltál. Az utóbbi időkben napvilágot látott dolgokkal mi sem tudunk azonosulni. Viszont most, a könnyes búcsú pillanatában ezek nem számítanak. Nekünk nem. Ezek a te személyes dolgaid, olyan dolgok, amelyeket számtalanszor tettek már meg emberek, de mivel te folyamatos célkeresztben voltál, így értelemszerűen emiatt is be kellett feketíteni.
Most, fantasztikus karriered végén, a könnyes búcsú pillanatában semmi nem számít azon kívül, amit adtál ennek a klubnak, és ennek a közösségnek. Messi, Xavi, Iniesta, Puyol, mind rengeteget adtak ennek a csapatnak, de mindenki máshogy. Úgy, ahogy te, úgy ennyit még senki. És mi erre emlékezünk.
Úgy döntöttél, játékosként a te utazásod itt a végéhez ért. Számtalan feledhetetlen pillanattal gazdagítottál minket, de ennek eljött a vége. Viszont ez a klub, és ez a közösség továbbra is számít rád. További küldetésed van, és mi mind biztosak lehetünk abban, hogy te mindent meg fogsz tenni, amit az FC Barcelona sikereiért meg tudsz. Most, hogy az életed egy szakasza lezárult, azt kívánjuk, menj, élvezd ki a szabadságot, tedd, amit tenni szeretnél, és amint ezzel megvagy, gyere haza. Mert kellesz nekünk, kellesz Xavinak, kellesz a fiataloknak, akiknek szükségük van egy tapasztalt klasszis segítségére és tanácsaira.
Köszönünk mindent, és imádunk Gerard Piqué! Mihamarabb visszavárunk! Sempr3 Geri!
