Bartomeu igazolásait értékelő posztunkat itt olvashatod!
Kezdetek
A Bartomeu-éra talán mindannyiunk Barca-szurkolói életének egyik meghatározó időszaka volt. Láthattuk, hogy az a csapat, amelyet anno megszerettünk, miként fordult szembe a korábbi elveivel, miként adott fel mindent, és áldozott fel minden értéket a marketing oltárán.
Kezdjük mesénket túl az óperenciás tengeren, ahol van egy szép nagyváros, aminek van egy csodás nagy csapata. Ennek a nagy csapatnak voltak elvei, ez a nagy csapat többre értékelte a tehetséget a pénzpiaci értéknél, ez a csapat hitt a saját játékosaiban. Ez a csapat olyan edzőket nevezett ki, és olyan tagokból álló vezetőség által volt irányítva, akik ugyanebben hittek. Ennek a klubnak sokáig az egyetlen mezen megjelenő partnercége az Unicef volt: nem ők támogatták a csapatot pénzzel, hanem a klub támogatta az Unicef-et törődéssel, törekvéssel és reklámfelület-biztosítással.
2010-ben aztán az elnöki székbe beült Sandro Rosell, akinek alelnöke volt mesénk későbbi főhőse, az akkor még a szakmában pelyhestökű Josep María Bartomeu. Rosell elkezdte kiépíteni az FC Barcelona nevű brand-et, amely ötlet látszólag megtetszett Bartomeunak. Az elején természetesen ez nem nagyban ment, egy-két játékost vettek meg évente, egyet-kettőt eladtak, és így próbálták növelni a hatékonyságot.
Ez egy darabig még ment is, aztán jöttek a korrupciós botrányok. Leginkább Neymar leigazolása, és a valós átigazolási összeg miatt indultak meg a pletykák, hogy itt valami nem lesz teljesen tiszta, így a spanyol rendőrség nyomozást indított. Ennek eredményeképp 2014 januárjában Rosell lemondott elnöki posztjáról, majd később börtönbe is került. Ezt követően került az elnöki székbe Josep Maria Bartomeu. Persze kezdetben nem érezhettünk semmi negatívat vele kapcsolatban, a hangulat évek alatt romlott le szép fokozatosan. De vajon miért lett öt év alatt az elnök a legnagyobb közellenség Barcelonában?
A játékoskoncepció
Bartomeu tovább akarta vinni Rosell projektjét, és ki akarta építeni a Barcát, mint világméretű brand-et. Ez azt jelentette, hogy mindenből a lehető legtöbb pénzt kell kisajtolni, ehhez azonban igen nagy tőkére volt szükség. Elsősorban azért, mert a szupersztároknak nagy a marketing-értéke, egy Luis Suárez nevével ellátott mez nyilván sokkal keresettebb lesz, mint egy olyan, amelyen egy akadémista neve szerepel. Ugyanakkor egy Luis Suarezt nem ugyanannyiba kerül foglalkoztatni, mint egy kis Andrés Iniestát, aki ingyen jött a saját akadémiáról szinte gyerekként. Luis Suarezt le kellett igazolni, majd világsztár révén azonnal nagy fizetést adni neki. Egyszóval vad költekezésekbe kellett kezdeni ahhoz, hogy ez a projekt létrejöhessen. Itt indult el az a folyamat, amely során a klub képes volt horribilis összegeket ajánlani egyes játékosokért csak azért, hogy biztosra menjenek az üzletet illetően.
Aztán jött a másik kritikus kérdés, a fizetés. Akiért a klub képes kiadni 70-80 milliót, az tudni fogja, hogy itt van bőven pénz, így nem fog fukarkodni, amikor fizetést kér. Plusz minél jobb játékosról van szó, annál több kérő akad, annál több lehetősége van, és a sportszakmai szempontok mellett természetesen az anyagiak is sokat fognak a latba nyomni, amikor az átigazolásáról dönt, illetve arról, melyik csapat ajánlatát fogadja majd el. Ezekkel a hatalmas költekezésekkel, és az évente 2-300 millió euróra taksált fizetési alappal haladt egyre közelebb a célja felé a vezetőség, ami az egy évre nézve egymilliárd eurós bevételt jelentette.
Stadionépítés
A Bartomeu-vezetésnek grandiózus tervei voltak, mely megfelelő gazdasági háttérrel roppant sikeres lehetett volna. Elindult az Espaí Barca-projekt: tervben volt a Camp Nou teljes felújítása, emellett pedig egy hatalmas sport- és élményközpontot hoztak volna létre Barcelona szívében, amitől hosszútávon újabb százmilliós bevételeket reméltek. Ezt 2014-ben majdnem ¾-es többséggel elfogadta a sociók közössége, akiknek természetes érdekük volt az, hogy a csapat gazdagodjon, hiszen ezzel ők maguk is gazdagodhattak. Az akkori költségvetése a projektnek kb. 600 millió euróra volt taksálva, és 2017-2024-ig volt betervezve annak végrehajtása és a pénz kifizetése.
Eddig szép a történet, de ezekhez később hozzáadódtak egyes extra költségek, így 2017-re 815 millió euróba került a megvalósítás, amelyből 725 milliót a Barca, 90 milliót pedig az amerikai befektetőbank, a Goldman Sachs fizetett a tervek szerint. A visszafizetés 2024-től indult volna és 25 éven keresztül törlesztette volna adósságát a klub, amely így az egyéb költségekkel és a kamatokkal már az 1,24 milliárd eurót súrolta. Ez ugye barátok között is alsó hangon a duplája a korábban elfogadott költségnek arról nem beszélve, hogy most, 2020-ban már rég tartania kéne a projektnek, eddig viszont csak a Miniestadiból lett Johan Cruyff Aréna egy kisméretű felújítás után.
A Messi-jelenség
A jövedelmező marketing fontos elemét látták meg Messiben. Már önmagában minden, ami Messis termék, sokszor drágábban adható el, mint bármi, ami nem Messis termék.Az argentin a világ valaha volt legjobb játékosa, minden futballszurkoló szívesen látja egyszer élőben, ehhez pedig nem kell mást tenni, mint Barcelonába látogatni és jegyet vásárolni egy mérkőzésre. Eddig teljesen egyértelmű, miért akarták Messit minél jobban megtartani. A probléma soha nem a szándék volt, hanem az, ahogyan ezt kivitelezték. Először is gyakorlatilag annyi pénzt ajánlottak fel neki, hogy abba sok klub belerokkanna, de legalább a költségvetésük dupláját vetették papírra a barcelonai vezetők.
Az argentin mai fizetése kicsit több, mint 78 millió euró évente. Ebből ugyan lejön jó a fele, mint adó, de akkor is számolhat egy nettó 40 milliós fizetéssel egy évben. Az 76 euró/perc, 4566 euró/óra, vagyis amíg mondjuk egy meccs előtt alszik 8 órát, keresett 36529 eurót, úgy nagyságrendileg 13 millió forintot. Érezhető benne az enyhe túlzás, nem? De. Emellé jöttek még az ilyen-olyan bónuszok a szerződésmegújításokért, amikre minden harmadik-negyedik évben szükség volt és ugye sosem lehetett az előzőnél nem többet kínálni. A jelenlegi kontaktus szerint jövő júniusban ki kell neki fizetni 33 millió eurót, még akkor is, ha nem hosszabbít, és ingyen leigazolhatóvá válik.
Nemcsak a horribilis fizetésével ártottak rengeteget a klubnak, hanem azzal is, hogy Messi kezébe egyre nagyobb hatalmat adtak. Amikor az argentin füttyentett, mindenki haptákba vágta magát, és leste, hogy melyik porcikájának milyen rezdülése vajon mit jelenthet. Mindeközben Messi ott állt, ő nyilván nem kérte ezt a pozíciót, de belekerült, és nagyjából a klub fölé nőtt. Ha ő megszomjazott a folyosón, oda teremtettek egy vízforrást. Ha a meze gyűrötten lett kirakva az öltözőbe, a szertárost kirúgták. Nyilván utóbbi költői túlzás, de jól szimbolizálja ezt a szituációt, melyre a „talpnyaló” terminust szokták használni. A vezetőség lement kutyába, pitizett és talpat nyalt Messinek. De csak addig, amíg ő cserében nem sok vizet zavart; de erről majd kicsit később.
Több kockázatos pont is volt a játékos és a klub közös történetében, amikor az argentin kifelé kacsintgatott. Ilyen volt a 2013-14-es szezon, amikor az adóhatóság szorongatni kezdte a játékost. Ahhoz, hogy Messi maradjon, a klub részéről kellett köré egy csapat, mellyel újra sikeresnek érezhette magát. Így hát építettek egyet. Luis Enrique 2014/15-ben ezzel az új kerettel majdnem minden reálisan gondolkodó Barca-drukker képzeletét meghaladó sikereket ért el, és letarolta Európát. Ám már akkor is látszott, hogy bár még mindig ott van Xavi, Iniesta; a támadósorban egy halálos hármas állt össze, mégis Messi volt a központi figura. Majd, ahogy a rózsaszín köd feloszlott, kirajzolódtak a hibák, egyre jobban világossá vált, hogy ez a csapat egy embertől függ: Messitől. Elhagyta a klubot Xavi, Dani Alves, Neymar, Iniesta, és ott maradt Messi. Sokkal több felelősség és teher hárult rá, sokkal nagyobb szerepe lett a pályán, és így a befolyása a klubon belül tovább nőtt.
A lejtő
Ez egy elég hosszan elhúzódó lejtmenet volt, kezdve a 2017-es nyárral. Addig felfelé ívelt Bartomeuék munkája, a pénz egész szépen látszott jönni, és bár voltak ballépések, a klub helyzete összességében stabilnak volt mondható. Ekkor azonban jött az a bizonyos Neymar-saga-ként elhíresült nagyjából egy hónap, amikor tulajdonképpen semmi nem szólt semmi másról, mint Neymar lehetséges távozásáról. Ez pedig mind a klub presztízsén, mind pedig az addigi munkájukon komoly sebeket ejtett. Neymar végül eligazolt, a helyére pedig egész gyorsan kellett valakit szerezni, hiszen a nagy hármas felbomlásával a csapat hite is megrendült; egy új edzőnek, Valverdének pedig innen kellett valahogy elkezdenie dolgozni.
Végül két befutó volt, Paulinho és Dembélé, de mindkét igazolás elég sok kérdést vetett fel. Paulinho ugye a Ghuangzhou Evergrande csapatából, egyenesen a méltán híres futballnagyhatalomból, Kínából igazolt el Európába, valószínűleg csak levezetni. Az ügyben az volt az igazán pikáns elem, hogy Bartomeu építész cége ekkoriban kezdett nyitni az ázsiai piac felé, amelyen nagy befolyással bírt a brazil játékost foglalkoztató csapat legfőbb támogatója, és egyben névadója, az Evergrande cég. Elég komoly, és hihető spekulációk láttak napvilágot arról, hogy Paulinho leigazolása valójában a két cég közötti megállapodás része volt. Amennyiben ez igaz - és hivatalos, hitelt érdemlő cáfolat hiányában akár annak is vehetjük-, Bartomeu mélyen a klub zsebébe nyúlt azért, hogy cége Ázsiában kapjon egy szeletet a tortából. Ismerve az elnököt és tevékenységét, ez talán nem meglepő.
Dembélé esete másképp, de ugyanúgy botrányosra sikerült. A Neymar-transzfer legfontosabb tulajdonsága a nyilvánossága volt. A cirkuszt egy percig sem tudták eltitkolni, minden részlet nyilvános volt és minden mezei fuballszurkoló tudta, hogy a katalán óriásklub zsebébe sosem látott mennyiség, 222 millió euró került. Úszkáltak a pénzben, ebből pedig mindenki részesülni akart, aki éppen a Barcelonával üzletelt. Egyre gyorsabban közeledett az átigazolási ablak zárulása, Neymar helye továbbra is üres volt, azt pedig tudta a vezetés, hogyha nem igazolnak senkit, akkor jó eséllyel bukó a teljes következő szezon. A kevés idő és a kapkodás meghozta a gyümölcsét: elkezdődött azok az üzletek kora, melyekből a sportszakmaiság hiányzott, tátongó helyét pedig a pénzeszsákok töltötték be. Pár hét alatt elérték, hogy Dembélé bojkottálja a Dortmund edzéseit, ezzel belekényszerítve őket az eladásába. Erre aztán 155 millió euró fejében sor is került: egy 20 éves, alig bizonyított játékost szerzett meg rekordáron a klub. Az igazi poén a sztoriban az, hogy azóta a francia szélső nem egészen a meccsek felén lépett csak pályára.
Annak a nyárnak azonban volt két nagy bukása is. Coutinho volt az egyik, akiért akárhogy alkudoztak a Liverpoollal, egyszerűen sehogy nem lehetett elérni az üzletet, így végül télen bevetették ugyanazt a módszert, amivel Dembélét megszerezték: rábírták a brazilt, hogy kényszerítse ki az eladását, majd 150 millióért sikerült szerződtetni őt is. A formája ugyan végig borzalmas volt, de legalább így elmondhatják, hogy fél év alatt 305 milliót dobtak ki az ablakon. Nemrég jelent meg egy interjú a vezetőség egyik akkori tagjával, aki Mbappéról, és a lehetséges szerződtetéséről beszélt. Az érintettek mindegyike azt akarta, hogy a francia csodagyerek a Barcát válassza, azonban a vezetőség két tagjának sikerült meggyőznie arról Bartomeut, hogy ide minden áron Dembélé kell. Akkor Mbappé 100 millió euróba került volna, ami 2/3-a annak, amit honfitársáért kicsengettek, és akkor most tessenek őket összehasonlítani. Ugye?
Nem kellett sokat várni a következő röhejes epizódra, de ekkor már nagyjából mindegy volt. 2018 nyarára felerősödtek azok a pletykák, melyek szerint Griezmann lenne a következő nagy dobás. A 17/18-as szezonban remekelt, a világbajnokságon is alapember volt. Ő fogta, és kihasználta a helyzetet, hogy minden áron a fókuszban maradjon: összehívott egy sajtótájékoztatót a jövőjével kapcsolatban, hogy bejelentse, nem jelent be semmit. Egy Piqué által tulajdonolt stúdióban leforgatott egy 40 perces dokufilmet arról, hogy "hát igen, nem volt könnyű a döntés", de azért marad az Atleticonál. Persze egy évvel később már szívesen jött, a klub pedig boldogan kitapsolt 120 milliót érte, hitelből. A francia világbajnok azóta is árnyéka régi önmagának.
Ahogy az átigazolási piacon, úgy az eredmények tekintetében is sikerült évről évre egy-egy nagy bukást összehozni. Persze, ez betudható volt egyfelől a minőségi igazolások hiányának, másfelől pedig annak, hogy képtelenek voltak megtalálni a jó embert a kispadra, de a folyamatos BL-bukdácsolások, illetve az óriási pofonok csak gyorsították a lejtmenetet. Mindezt próbálták takargatni a hazai sikerekkel, és az "elképesztő bevételekkel", de szép lassan kiderült, hogy sem a pályán nem lehet folyamatos dominanciát mutatni, sem pénzügyileg nincs rendben a klub. Mert a LaLiga az nem ugyanaz, mint a Bajnokok Ligája; a bevétel pedig nem ugyanaz, mint a nyereség.
A végjáték
A hosszas ámokfutás után elérkezett a Bartomeu-éra utolsó éve, a végjáték, a teljes káosz. Januárban kirúgták Valverdét, és bár ez jó ideje érett neki, mégis kivártak, és választottak egy teljesen alkalmatlan időpontot. Setién úgy vette át a csapatot, hogy nem tudott azon érdemben alakítani, ennek megfelelően pedig megváltást sem hozott, mint azt várták tőle. A bajnoki bukta igazából senkit nem érdekelt, hisz nem bűncselekmény másodikként végezni, de egy Bajnokok Ligája meccsen nyolc gólt kapni olyan teljesítmény, melyre már az is felfigyel, akinek korábban semmi nem tűnt fel a Barcelonával kapcsolatban. Ez volt az a meccs, mely tetézte az elmúlt évek megoldatlan problémáit és végleg felhívta a figyelmet a Barcelona körüli óriási viharfelhőkre.
Mindezek közben a „nagyon erős anyagi helyzetben” lévő klub szembesült a járvány gazdasági hatásaival: nem voltak nézők, akik a fő bevételi forrást jelentik (százmilliós tételek), az adósságokat nem tudták ütemszerűen törleszteni, és ahhoz, hogy ez a gazdaságilag erősnek mondott klub életben maradhasson egyáltalán, a játékosok fizetéseit hatalmas összegekkel nyirbálták meg. Nem kockázatos kijelentés azt mondani, hogy a világ összes klubja közül a Barcelona bukott legnagyobbat a koronavírus-járvány alatt, és ez nem amiatt történt így, mert a vírus problémát okozott a tulajdonosi-befektetői körben; hanem mert annyira lehetetlen volt évek óta a klub szerkezeti rendszere, hogy az szépen felrobbant és beadta a derekát. Mindezt tetézték egy óriási nyári balhéval, amikor Messinek már nyilvánosan le kellett ülnie a Goal.com kamerái elé és közölni, hogy neki elege volt ebből a klubból, távozni szeretett volna, de a vezetőség nem engedte el. Bartomeu korábban megígérte neki, hogy engedi távozni, azonban ezt az ígéretét később megtagadta. Igen, fontos játékos az argentin, de tényleg jó ötlet mindenáron leláncolni? Utólag tudjuk: nem volt az.
Közeledett az ötéves ciklus vége és vele az elnök-választások. Bartomeu egy bizalmatlansági indítványt már túlélt évekkel korábban, idén viszont újra hangoskodni kezdtek azok, akik lemondatták volna az elnököt. Bár többször elmondta, hogy nem tervez újraindulni 2021-ben, azért a háttérben aktívan készült a választásra. BarcaGate néven híresült el a botrány: az állítás szerint Bartomeu a klub kasszájából bérelt fel egy informatikai céget, hogy kamu weblapokon azokat az embereket sarazzák, akik rá nézve fenyegetőek lehettek. Ilyen volt többek között Lionel Messi, Xavi Hernandez, velük együtt pedig több igazgatósági tag, akik majdani ellenfelek lehettek a 2021-es választáson. Így történhetett meg, hogy egyik nap rendőrök lepték el a klubszékházat, iratokat és gépeket foglaltak le. Az ügyben, és még egyéb korrupció-gyanús ügyekben a spanyol rendőrség nyomozást indított, és cseppet sem lepődnénk meg azon, ha végül Bartomeu és köre is Sandro Rosell sorsára jutna és börtönbe kerülne.
A sok botrány, a borzalmas politika, és a klub gazdaságának gyakorlatilag tökéletes bedöntése vezetett oda, hogy kiírták az igazgatóság ellen a bizalmatlansági indítványt, azonban mielőtt szavazásra kerülhetett volna a sor, lemondtak. Ez volt lényegében az a hat év zárása, ami alatt sikerült a Barcát egy tradícióihoz hű csapatból egy termékké, egy márkanévvé degradálni. Ez alatt a hat év alatt sikerült eldobni mindent, ami anno szerethető volt a Barcában, sikerült szembemenni minden elvvel, és a felhalmozott 820 millió eurós adóssággal ellehetetleníteni a csapat teljes restrukturálását. Josep Maria Bartomeu és csapata egyre nagyobb és magasabb várat épített ittlétük során. Kártyából. Építkeztek, szárnyaltak amíg csak lehetett, azonban elérték azt a pontot, ami már túl magas volt: a kártyavár bedőlt, Bartomeu pedig Ikaroszként zuhant a mélybe vele. Hogy a következő elnökség miként tud majd kilábalni ebből a gazdasági helyzetből, az egyelőre ismeretlen, de egy biztos: Bartomeuék elmentek.
Bartomeu igazolásait értékelő posztunkat itt olvashatod!
Közreműködő adminok: mb22 & PT10
World of FCB, 2020.
