Basszátok meg! Ez volt az első gondolatom a meccs kapcsán. Basszátok meg! Komolyan. Tényleg. Basszátok meg! Adott a helyzet: hazai pályán nem akárhogy, 4-1-re elver minket a PSG (egyébként érdemes lenne precedenst keresni, mikor kapott a Barca utoljára 4 gólt a BL-ben a Camp Nouban). Majd utána a hétvégén hazai pályán az Atletico 2-0-ra kikap a Levantétól. Vagyis a srácoknak egy kibaszott Cádiz ellen lett volna lehetőségük egy kicsit bebizonyítani, hogy az a PSG meccs csak egy visszaesés volt, vagy legalább, hogy Spanyolországban még mindig versenyben vagyunk és akarunk maradni a bajnoki címért, és egyben az egyébként behozhatatlannak tűnő hátrányon faragni. Ugyanis nem tudom, kinek tűnt fel, de az Atletico nem szórja két kézzel a pontokat, így minden alkalom döntő lehet.

De nem. Nem bazdmeg. Nem. Kimegy pontosan ugyanaz a kezdő a pályára, mint kedden. Sehol egy változtatás, mert végülis az tök rendben volt, ami kedden történt. Jó, hát a PSG-nek szerencséje volt, meg na nézők nélkül ugyan kinek van kedve focizni, igaz? És elindul a meccs. Az ember azt gondolja, a 14 órási kezdésekkel amúgy sem szoktunk jól járni, akkor rendre szarul játszik a csapat, nincs meg a pörgés. Ennek ellenére volt egy kis sebesség, volt némi kreativitás, De Jong beindulásai figyelemre méltóak voltak, és istenemre, az első félidő kellemes is volt. Közben én is ebédeltem egy finomat, valahogy a sör is jól esett, a nap is sütött, hát, én élveztem. 

Leo Messi egyébként zseniálisan pofátlan büntetőgólja jelentette az előnyt, de a két les miatt elvett gól is azt mutatta, hogy nagyon őrlángon, de azért meg igyekszünk verni ezt a hígfos Cádizt. És nem azért mondom, hogy hígfosok, mert a döntetlen után jól esik őket sározni, hanem, mert azok. Egész egyszerűen az egész ligát beárazza, hogy ez a szutyok csapat nem a kieső zónában vergődik. Három csapatot szeretnék a szezon végén ott látni, az Elchét, az Alavest és a Cádizt. Szóval légyszi, LaLiga, kicsit embereljük meg magunkat.

De ha már a megemberelésnél tartunk, akkor vissza a meccshez. A vendégek a második félidőben egy kicsit feljebb mentek, mert az elsőben konkrétan két támadásuk volt, és így ugye nehéz kiegyenlíteni. Mi meg, mint amikor a nagyfiú menőzni akar a barátnőjének azzal, hogy az öcsit szopatja a cselekkel, meg a húzogatásokkal, próbáltuk megtartani a labdát és az előnyt. Ez előbbit sikerült, utóbbihoz azonban az kellett volna, ami már jó két hónapja folyamatosan kellene, az pedig Lenglet a pálya helyett a padon. Bazmeg ember 88. perc, egy veszélytelen középre lőtt labda, egyet kellett volna előrelépj, és elrúgod a játékos elől. Nem, ehelyett fogod, belerúgsz épp akkorát a lábába, hogy ha attól ő rutinosan a földre rogy, büntetőt fognak ítélni. Így is lett, az a kis vörhenyes meg berúgta, fingom nincs, mi a neve. De nem is érdekel. Az egész nem érdekel innentől kezdve. 

Azért nem érdekel, mert kibaszottul felháborítónak tartom, hogy arról beszélnek, hogy a szurkolók maradjanak hűek a csapathoz, ez most egy kis botlás, és ezt hallgatjuk minden rohadt évben. És semmi nem látszik változni. Koeman elvárja a kemény munkát, jó neki. De mi meg egyszer az életben azt várnánk el, hogy megmutassák azt, hogy mégis mi az istenért maradjunk hűségesek a klubhoz azon túl, hogy már csak azért is nekik drukkolunk, mert így kezdtünk el focit nézni, és nem vagyunk divatdrukkerek. Mégis mi az, ami miatt nekünk heti kétszer akár az asszonnyal megvívott csaták, akár egy baráti találkozó lemondása terhe mellett le kell ülnünk nézni, ahogy a csapat égeti magát, és minket.

És nekem senki ne pofázzon mégegyszer arról, hogy minden meg van téve a siker érdekében. Mert ez nem minden, ez inkább semmi. Mert a mindenbe beletartozik a kemény munka, a meccseken a helyzetek berúgása, az összpontosítás, a széthúzás helyetti egység (így pl. az, hogy Piqué nem kezd el kurvaanyázni a csapattársaknak), minden meccs komolyan vétele, és a győztes mentalitás. Mi nyerni akarunk, ha meg nem jön össze, hát ez van, továbblépünk. Na ezt is basszátok meg. A vereség után az ember elgondolkodik, mit rontott el, elgondolkodik, mit kellene máshogy csinálnia, és azt máshogy csinálja. Nem kifut a következő meccsen ugyanúgy, és csak azért nem kap ki, mert az ellenfél egy szar. Ez a győztes mentalitás. Nem arról papolni, hogy győztes a mentalitásunk. 

Na bár ezzel senki nem akar szembe nézni, azt hiszem, már egy ideje ezt meg kellett volna tenni, és akkor én most kimondom: az FC Barcelona egy erős középcsapat jó játékosokkal. Semmi több. Semmi més que un club, semmi világverő topcsapat. És amíg nem látjuk azt a játékosok szemében, hogy az életüket is áldoznák egy győzelemért, hogy a tűzbe mennének egymásért, hogy ölni tudnának a sikerekért, addig ez egy felsőkategóriás kerettel bíró középcsapat lesz, aki még mindig elhiszi magáról, hogy nem az, aztán közben hétről hétre bemutatja, hogy ez nem más, mint önteltség. Egyéni értékelő meg majd lesz akkor, ha lehet írni bármit is a játékosok teljesítményéről. 

Barcelona 1:1 Cádiz (Messi)