Üdv. Újra jelentkezünk egy olyannal, ami már nagyon nagyon rég nem volt, és már nagyon nagyon rég váratott magára. Cikk. Sokminden történt január elejétől, és bár végig is mehetnénk meccsenként, valószínűleg senkit nem érdekelne igazán, úgyhogy egy átfogó értékelés következik, nyilván kiemelve azokat a dolgokat az egyes meccsekből, amik fontosak.
Indítottuk az évet egy nagyon rossz mallorcai meccsel, ugyanakkor megvolt annak is a maga szépsége, és akkor innen építem fel az egészet. Mallorcára a csapat 14 azaz 14 hiányzóval érkezett meg, és még az előtt, hogy bármit is sikerült volna erősíteni a csapaton. Xavi tehát főzött azzal, amije épp volt, de az kevés volt. A meccset ugyan megnyertük, de nem ez volt a legfontosabb része. Sokkal szebbnek tűnt az, hogy bár tele volt a csapat hiányzókkal, és fontos emberek hiányoztak, mégis tudatos futballt láthattunk. Csinálták azt, amit korábban, ugyanazok az alakzatok és formációk rajzolódtak ki, csak egy kicsit gyengébben.
Ez pedig először mutatta meg annak a jelét, hogy Xavi munkájának a gyümölcse elkezdett megteremni. Elkezdtek automatikussá válni egyes dolgok, elkezdett kialakulni az ’automatismo’, és már nem azon múlt a három pont, hogy épp a tököm tudja milyen sztár ott volt. Konkrétan a tök átlagos Luuk de Jong fejesével nyertük meg, amit Mingueza gólpassza előzött meg. Vagyis nem volt nagy sztori. De nem is kellett nagy sztori, mert tudta mindenki, mi a dolga, és csinálta. Korábban évekig szembesültünk azzal, hogy egyes játékosok kiesése brutális, aránytalan mértékig visszaveti a csapat teljesítményét. És először lehetett annak akár halovány jelét is érzékelni, hogy ez kezd összeállni, és most egy Pedri, egy Fati, vagy akármelyik feltörekvő fiatal, aki jelenleg nagyon fontos - lenne - hiányát elbírja a csapat. Persze, az ellenfél sem tört sok borsot az orrunk alá, de pozitív májndszet meg mittomén.
Na aztán folytatódott a helyzet, és sűrű meccsnaptár következett. Volt egy Granada elleni döntetlen, ami után az embernek hiányérzete volt - sajnos jelenleg ez nagy szónak számít, de hát ez van -, és utána jöttek az igazi erőpróbák. Sajnos mind a Real, mind a Bilbao ellen hosszabbításban 3:2-re kikaptunk, és a Bilbao meccs szar volt, tényleg szar. Nem jött ki a lépés a csapatnak, a Bilbao dinamikusabb és agresszívabb volt, és ezt nem bírta el ez a csapat 120 percig. Azért Ferrán lőtt egy kurva szép gólt, de ennél többet arról most nem. Viszont a Real elleni egy egészen furcsán bizsergető vereség volt.
Nyilvánvaló volt a meccs előtt, hogy nem vagyunk favoritok, és a hosszabbítás is kisebb csoda lenne, tekintettel arra, hogy akkor a Real 17 ponttal volt előttünk, ugyanannyi meccsel. Ennek ellenére felment a csapat, brusztolt egy kurva nagyot. A két csapat közötti, erőviszonybeli, összeszokottság-beli és minden egyéb-beli különbség tekintetében igenis nagy dolognak számított, hogy a Barca tudta érvényesíteni az akaratát, kétszer is visszajött a meccsbe, és végül kierőszakolta, hogy 90 perc alatt ne fussa döntetlennél többre. Természetesen mindenki úgy éli ezt meg, ahogy szeretné, de én büszke voltam. Büszke voltam, hogy végre csak papíron volt sokkal jobb a Real, és a pályán, ahol a meccset játsszák, ott ezt bizonyos mértékig sikerült semlegesíteni.
Ezt követően a csapat szép lassan lépegetett előre a tabellán, és mostanra eljutottunk oda, hogy az Atletico és Villarreal is csak azért van előttünk, mert 2 azaz két meccsel többet játszottak. Összesen azt lehet mondani, hogy a csapat teljesítménye kezd megszilárdulni. A Betis elleni hazai vereség óta a Ligában nem maradt alul a Xavi-gárda, és egy 6-4-1-es mérleget hoz.
A legnagyobb előrelépést talán az Atletico Madrid hazai pályán történő legyőzése jelentette. A Barcának a szezon eleje óta komoly gondjai akadtak a helyzetek kidolgozásával és kihasználásával, mindezzel szemben ott állt az elmúlt években legstabilabbnak is nyugodtan nevezhető Atleti védelem, amely azonban idén koránt sem remekel. Ennek éreztetésére jól szolgál az, hogy mi szidjuk a Barca védelmét, mert időnként bizony komolyan meginog, az Atleti azonban 7 góllal többet kapott jelen pillanatban, mint a Barca - igaz, kettővel több meccsen. Ugyanakkor az xGA mutatójuk, vagyis ami megmutatja, hogy a kapujukra érkező lövések minősége alapján hány gólt kellett volna kapniuk, 24.95, nekünk 22.21.
Ez volt az a meccs, ami vízválasztó lehetett. Ha legyőzzük a nagy riválist, akkor egyrészt eléjük kerülünk, másrészt három év után a Real-Atleti tandem egyikét legalább sikerül megverni. Időszerű, nem? De, és meg is történt. Ráadásul nem is akárhogy.
A Barca ezen az egy meccsen többször került az Atleti roskadozó védelme mögé, mint az elmúlt 3 szezonban összesen. A szélsők mozgása szépen széthúzta az Atleti védelmét, ahol középen eleve óriási fejetlenség uralkodott, így ez nem volt egy kirívóan nehéz feladat. Onnantól középre vagy keresztbe kellett juttatni gyorsan a labdát, és máris gólhelyzet alakult ki. Látszólag Adama Traoréval sem igazán tudott mit kezdeni a „matracos” védelem, 1v1-ben és 1v2-ben rendre megverte őket. A kapu előtt a támadóink agresszívabbak és határozottabbak voltak. Mindez, és az első félidőben mutatott, amúgy is kiemelkedő játék vezetett ahhoz, hogy 1:0-s hátrányból 3:1-es előnnyel fordultunk. A negyedik gól után Alvest azonban kiállították, így ott egy új, izzasztó meccs következett, főleg, miután Suárez szépített.
A történet igazi szépségét az adja, hogy a Barca mindkét meccset megnyerte. Megnyerte a meccs játszós részét, a rövidpasszos játékkal szépen szétzilálta a vendégek védelmét, aztán a kapu előtt nem hibázott. Ezt követően pedig megnyerte azt a meccset is, amikor két gólra csökkent előnynél el kellett kerülni azt, hogy az Atletico szerezzen még egyet, mert onnantól nem lett volna megállás. Mindezt ráadásul emberhátrányban. Nyilván ahogy telt az idő, és konstans maradt a két gólos előny, az Atleti egyre kevéssé volt elszánt, ugyanakkor pont azt nem engedhette meg magának a Barca, hogy ott kapjon egy gólt. Az igazi jelentősége ennek a meccsnek igazából két dologban állt. Egyrészt a csapat megmutatta, hogy tud focizni, és tud határozottan ténykedni a kapu előtt. Nem ijed meg az ellenféltől, van saját akarata, nem csak focizgat, hanem futballozik. Másrészt pedig megmutatta, hogy szorult helyzetben akár térden csúszva is, de tud harcolni a győzelemért, még 10 emberrel is.
A másik fontos meccs pedig a Napoli elleni Európa Liga rajt volt. Ez sajnos kedvezőtlen eredménnyel zárult, hiszen hazai pályán játszottunk döntetlent, ugyanakkor mégis volt benne szépség. Az első félidei, helyenként topának nevezhető, de összességében nem kifejezetten jó futball után a második 45 percre felpörgött a csapat. Onnantól, hogy elkezdtük érvényesíteni az akaratunkat, a Napoli egyre visszább szorult, és az egyenlítő gól után tartotta az eredményt. Igaz, hogy Ferrán 7 kihagyott helyzete nagyon sok, és adott esetben sajnos komoly ára lehet, ugyanakkor az egész Európa Ligával eleve nem nyerne nagyot a csapat, és igazából a korai kiesés elősegítené, hogy heti egy meccsel csak a ligára kelljen koncentrálni, és a BL indulást érő helyekre.
Ennek az egész írásnak az lenne a lényege, hogy bemutassa, hogy nagyjából hova jutott el a csapat november közepe óta. Továbbra is épül, továbbra is van hova fejlődni, továbbra is vannak kritikus pontjai, továbbra is vannak hiányosságok, elvitathatatlan azonban a fejlődés. Elvitathatatlan, hogy egyre határozottabban látszódik, mi a csapat akarata, egyre jobban tudja azt érvényesíteni. Jelenleg pedig ez a legfontosabb. Hogy kialakuljon az a játék, amivel majd jövőre, meg az után már várhatóan jobban fog teljesíteni az egyes porondokon a csapat.
Következik 16:15-től a Valencia, idegenben.
